A Marsig, és vissza!

Fordulat a fordulat után

Egy hét telt el azóta, hogy nem láttam. Azt hittem többé nem is fogom látni. De pont, amikor a remény kezdett elvészni bennem, összetalálkoztunk. Épp bevásárolni indultam, és pont a megfelelő pillanatban léptem be a boltba. Ott állt a fűszer részlegen. Itt volt az alkalom.
Köszöntem az eladónak, majd kezembe vettem egy bevásárló kosarat. Utam rögtön a fűszer részlegre vezetett, viszont valamiért megálltam a sor elején. Bátorságot kellett gyűjtenem. Ezt azzal lepleztem, hogy a fűszerek cimkéjén, illetve tasakján lévő szövegeket olvastam. Párszor ránéztem ugyan, de nem tudtam elég bátorságot gyűjteni. Nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem, és elindultam felé. Négy lépést tettem meg, amit az ötödik nem követett, mert egy másik fiú ment oda hozzá. Magas, srác volt, jó stílussal, és szépen beállított hajjal. Biztos régóta ismerték már egymást, mert beszélgettek, és valószínűleg együtt is vásároltak. Levettem a polcról egy doboz sót, majd egy utolsó pillantást vetettem rájuk, amit a lány is észrevehetett, mert rámnézett ő is, majd elfordult hirtelen, és egy lágy mosoly került az arcára. Lehet csak ki akart nevetni, mert látszott rajtam, hogy kínosan érzem magam. Átsétáltam egy másik sorba, ahol tudtam mit akarok venni, gyorsan a pénztárhoz siettem, fizettem, majd irány haza. Az ajtón belépve eszembe jutott, hogy elfelejtettem kávét venni, de maradt még annyi, hogy magamnak főzzek talán két bögrével. Úgy gondoltam, hogy majd másnap elugrok megint a boltba. Nem volt kedvem visszamenni. Kínos volt az egész szituáció. Aznap semmit nem tudtam csinálni, csak olvastam tovább a könyvet, amit aznap kölcsönöztem ki, amikor először láttam.
Másnap elsétáltam kávéért, meg ha már megyek a boltba, bevásárolok. Sosem vettem egy, vagy két dolgot. Beléptem, majd a kávés polchoz vezetett utam. Levettem a kávét, azután a hűtőhöz mentem, hogy valamilyen húst vegyek. A halfilé lett végül kiválasztva. Otthon volt minden más hozzávaló, ami az elkészítéshez kell. Még egy utolsó kört mentem a sorok között, és megálltam az édességeknél, mivel nagyon régen ettem csokit. Épp levettem a polcról három táblával, amikor egy lágy hang szólalt meg.

Ő: - Szia. Levennél nekem is egy olyan csokit a polcról?
Nem hittem a szememnek, és a fülemnek.
Duncan: - Persze. Tessék.
Majd odaadtam neki egyet.
Ő megköszönte, majd elfordult. De rögtön vissza is nézett, majd újra megszólalt
Ő: - Tegnap láttalak a fűszereknél. Épp olvasgattál. Meg azt hiszem a könyvtárban is te voltál egy hete.
Duncan: - Igen, én voltam az. - kissé zavartan mondtam, de próbáltam nem ideges lenni. - Te meg a másik végén a kicsit speciálisabb fűszereket nézegetted. A könyvtárban pedig tüsszögtél az allergia miatt, ha jól gondolom.
Ő: Igen, allergiás vagyok a pollenre, és bepirosodik az orrom tőle. De nem mindig.
Alig tudtam odafigyelni arra, amit mond. Szeme kávébarna volt, és a szemüveg még fokozta is a szépséget.
Duncan: - Oda akartam szólni, hogy egészségedre, amikor tüsszentettél, de nem akartam a könyvtárban kiabálni.
Ő: - Nem gond. Tegnap, amikor kimentél, a bátyám megdícsérte a stílusod.
Duncan: - Az a bátyád volt? Neki is eléggé jó a stílusa.
Ő: - Igen, a bátyám. Két fejjel magasabb, szóval nehéz elhinni. Miért, te mit gondoltál? - Mondta gúnyosan, kissé vicces hangsúllyal. - És ő stylist, szóval tudja mi a jó stílus.
Amikor azt mondta, hogy a bátyja, hirtelen nem is tudtam, hogy szívem egy helyett kettőt ver, vagy egy dobbanást kihagy. Örültem neki, mert így kevesebb az esélye, hogy foglalt.
Ő: - Oh, ne haragudj! Még be sem mutatkoztam. Jessica vagyok.
Majd nyújtotta apró kezét.
Duncan: - Örvendek Jessica. Én Duncan vagyok.
Majd kezet fogtunk.
Kissé zavarban voltam, ami biztosan látszódott rajtam. Jessica még egyszer megköszönte a segítséget, majd megfordult, és elindult a pénztárhoz. Az járt a fejemben, hogy most, vagy soha. Nyomban én is odasiettem, fizettem, majd gyorsan kimentem, reménykedve benne, hogy még láthatáron van, de sajnos nem volt. Szomorúan megindultam, amikor kifordult az utca sarkon, és összeütköztünk. Ő leült a földre, de felsegítettem.
Duncan: - Ne haragudj! Nagyon megütötted magad?
Jessica: - Hát egy picit fáj a popsim, de tényleg minden okés. Csak elfelejtettem a kenyeret a boltból, és visszasiettem.
Duncan: - A csokit azt ugyan nem felejtetted el, de a kenyeret igen.
Próbáltam picit viccelődni ugyanolyan gúnyosan, mint ő tette az előbb, de csak elpirosodott tőle.
Gondoltam , hogy ez biztos a sors akarata volt, és meg kell ragadnom az alkalmat.
Duncan: - Ha szeretnéd megvárhatlak itt a bolt előtt, és hazakísérhetlek.
Jessica: - Rendben. Ennek nagyon örülnék, mivel nem szeretek egyedül gyalogolni.
Duncan: - Akkor itt kint várok.
Pár perc alatt ki is jött, és együtt sétáltunk.
Húsz percre lakott a bolttól. Még mielőtt bemegy, akkor kellene megkérdezni, hogy volna-e kedve randizni.
Duncan: - Hey... Jessica... - Majd valamiért a randi helyett azt kérdeztem, hogy: - Elkérhetem a telefonszámod, vagy esetleg az Instagramod?
Jessica: - Azt hittem már meg sem kérdezed.
Instagramon is be tudtam követni, és még a száma is megvolt. Nagyon boldog voltam. Eljött az ideje annak, hogy jobban megismerjem, és elhívjam randizni.
Elköszöntünk egymástól, de még azt utánam kiabálta, hogy majd írjak neki, ha hazaértem. Szerencsére tudtam merre kell menni, mert a tájékozódási képességeim eléggé jók.
Negyvenöt perc alatt otthon is voltam, de nem írtam neki rögtön. Először a konyha volt a soron. Egy gyors kis vacsora, és az miközben készül, tudok vele beszélgetni. Majdnem oda is égettem a vacsorát. De nem történt semmi baj, és a kaja is ehető maradt. Viszont itt volt már az ideje annak, hogy elhívjam egy találkára.
Duncan: - Jessica... Gondoltam összefuthatnánk egyik nap, ha van kedved, és ráérsz.
Jessica: - Nem szeretnélek megbántani, de ez lehet még korai. Egy kicsit még szerintem chaten ismerkedjünk, utána majd élőben is. Tudni fogod, mikor hívj el.
Duncan: - Rendben, igazad van. És megértem.
Jessica: - Viszont, ha találkozunk az utcán, vagy akárhol, akkor beszélgethetünk, vagy akár sétálgathatunk is.
Duncan: - Akkor majd felszerelek egy radart, amivel be tudom mérni, hol vagy.
Újra viccelődni próbáltam, és sikerült is, mivel ő is visszaírt valami hülyeséget. Éreztem, hogy kezd megnyílni, de nem akartam kihasználni ezt. Vártam azt a megfelelő alkalmat.
Jessica: - Remélem nem probléma, ha én elmegyek lefeküdni, mert elfáradtam ma.
Duncan: - Semmi gond, én is nemsokára megyek aludni, csak van egy kevés házimunkám.
Jessica: - Rendben, jó éjszakát!
Duncan: - Jó éjt!
Miután elment, nem tudtam hogy érezzem magam. Egyik pillanatban a hegy tetején vagyok boldogan, a következőben pedig a mélyben szomorúan. Jó kedvem azért van, mert végre tudom ki ő, és beszélünk is, de a rossz kedvem pedig mert lehet rosszat gondol rólam, amiért ilyen tolakodó vagyok, a másik ok meg az, hogy elment, és csak másnap tudunk majd beszélni.
Miután letettem a mobilt, nekifogtam a mosogatásnak, aztán a konyhapultot letöröltem, eltörölgettem az edényeket, és mindegyiket a helyére tettem, végül leellenőriztem mindent, hogy okés-e. Néha beütnek az ilyenek nálam, hogy muszáj mindenhol rendnek lennie. Amikor ezt mind elvégeztem, egy meleg zuhany után rögtön lefeküdtem, és viszonylag gyorsan el is aludtam.

Elég sokat keresgéltem a napokban, hátha újra találkozunk, de rájöttem, hogy hiába. Mert legutóbb is szombat volt, amikor láttam. Tovább beszélgettünk, és másfél hét után éreztem, hogy itt az ideje elhívni randizni.