A Marsig, és vissza!

Egy szelet az életemből

Üdv! Duncan vagyok. Manchesterben élek, és a Manchesteri Metropolitan Egyetem tanulója voltam, amikor ez kezdődött. Ez mind eléggé nagy dolognak tűnhet elsőre, de őszintén... Nem olyan nagy durranás. A város szép, a lányok szépek, az emberek udvariasak, és az egyetem számomra megfelelő volt, de ha már húsz éve ezen a helyen élsz, akkor már meg is szoksz mindent. Viszont a bemutatkozásról ennyit. Azért tartunk itt, mert elmesélem nektek, hogy ragadtam meg a sors által nyújtott kezet, és minden gyönyörű pillanatról beszámolok, mely ez az ötven év alatt történt.

Húsz éves voltam, és a Metropolitan egyetem tanulója. Reklám, és márka menedzsmentet tanultam.
A történet innen jelen időben fog zajlani tovább...

Gary: - Hey! Duncan! Mit szólsz ahhoz, ha pénteken elmennénk bulizni Jacobhoz?
Duncan: - Az a baj, hogy a szüleim jönnek aznap vacsorára, és nem tudok elmenni.
Gary: - Legalább becsajoznál. Meg nem muszáj pont a buli kezdetekor ott lenned. Ha később jössz, az is jó. Csak gyere el! Meglátod, jó lesz!
Duncan: - Oké. Benézek majd.
Gary: - Zsír, akkor majd írj, hogy mi a helyzet, és akkor elugrok érted kocsival.
Duncan: - Rendben. - Majd hirtelen eszembe jutott. - Gary... Holnap van péntek. És nekem elég sok idő kell, hogy felkészüljek erre az egészre. Nem ígérem meg, hogy ott leszek.
Gary: - Jó. Nem erőltetem. Nem gáz... Csak már szeretnék újra bulizni veled, mint középsuliban.

Majd mindketten beültünk órára, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Majd a csengő megszólalta után a terem másodpercek alatt kiürült. Én kimentem dohányozni, és Jacob követett, hogy megkérdezze, jövök-e a házibulijára. Aztán elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Emlékszem, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy buliba hívott. Akárhányszor kértem bocsánatot később... Csak annyit válaszolt, hogy : "Ugyan, semmi gond!"
Egy kamu mosollyal az arcán.
Középiskola után már annyira nem voltam oda a bulikért. Inkább otthon főztem, zenét hallgattam, és olvastam. Lehet ezért nem találtam barátnőt magamnak. Unalmas személyiségnek tartanak, pedig csak önálló életet élek, és felnőttem. Lehet kicsit túl korán. A napi programom abból állt, hogy felébredtem, rendbe tettem magam, reggelire egy gyors szénhidrát tartalmú kaját bedobtam, és mentem az egyetemre. Ott négytől hat órát gubbasztottam, majd hazafelé menet bementem a boltba, hogy az aznapi ebédhez vegyek hozzávalókat. Ott fél órát szoktam tölteni... Minimum. Ha nem a boltba megyek be, akkor a könyvtárat látogatom meg, és kiveszek egy-két könyvet, mely egy hónapig nálam van. Még akkor is, ha nem olvasom el. Otthon először olyan öltözéket veszek fel, melyben könnyen tudok mozogni, nem probléma, ha összepiszkolom,vagy már nem elég tiszta ahhoz, hogy kimozduljak benne. Zenét indítok be, majd főzök, megebédelek, utána vagy a többi házimunka, és utána olvasok egy kicsit, vagy pedig fordítva. Így néz ki egy napom. Néha Emilyvel szoktam lógni, mivel ő egy gyerekkori barátom, de ritkán van izgalmasabb programom. Miután befejezem az egyetemet, szeretnék menedzser lenni egy ismert cégnél, hogy hírnevet is szerezhessek, és elismerjenek az emberek. Viszont, ha ez nem jön össze rögtön, nem adom fel. Egy kisebb cég is megteszi kezdetnek, majd onnan fejlődni felfelé. Mindent meg fogok tenni, hogy elérjem az álmaimat, de kicsiben kezdem, rövid távú célokkal.

De ennyit az életemről. Nemsokára megtudjátok, hogy ismerem meg azt a lányt, akivel minden pillanatot élveztem.