Elátkozottak: A boszorkányivadék

A boszorkányjegy

- Túl sok energiát használtál, Darya. - Astarte lassan felkelt a földről, letörölte a szája szélén lefolyó vért, majd ruháját leporolva egyenesedett ki. - A mágiahasználóknak tudnia kell, mennyi energiája marad a harc alatt. - A férfi ujjai között sercegve fénylettek fel az apró vörös szikrák. -  Nem fogod megúszni azt, amit a családommal tettél. Ha el is szöksz, sose fogom abbahagyni az utánad való kutatást. Megtalállak, megkínozlak, aztán megöllek.

A nő vicsorogva villantotta ki hosszú szemfogait.

- Meg fogsz halni, vadász. - Darya körvonalai újra füsthöz hasonlóak lettek, és mire a férfi megtámadhatta volna, a füst az ég felé szállt, és egy varjú alakját vette fel. - De előtte még úgy fogod végigélni az életed, hogy rám vadászol, mint egy girhes vadászkutya!

Ezzel a madár az ég felé szállva tűnt el a felhők között, férfiből pedig dühvel teli ordítás szakadt ki.

- Elátkozott Darya, meg foglak ölni! Még ha a világ végéig is kell hogy üldözzelek, akkor is!

A messzeségből még varjú károgás hallatszódott, és mire az elhalt, Astarte a kút mellett térdelve pillantott le a mélységbe. Félt attól, hogy mit fog látni, de tudnia kellett. A lenti víz felszínén halványan megcsillant a hold tükörképe, ahogyan fent a felhők lassan elvonultak a tájról. 

És meglátta. Astarte meglátta az aprócska csomagot a vízben, és amilyen gyorsan csak tudta, leeresztette a vödröt, hogy valahogyan felhúzza a mélységből a gyermekét. Közben az összes lehetséges istenhez fohászkodott, hogy sikerüljön megmentenie az alig pár napos csecsemőt.

- Könyörgök hozzád Gaia, Zeno, Mezari és Pikkeloinida... Kérlek, mentsétek meg a gyermekemet... - hangját a vödörről csöpögő vízcseppek nyomták el egyre inkább, mire végül remegő kezekkel sikerült felhúznia a kicsikét.

A fehér anyagba becsomagolt baba arca hideg és kékes színű volt, szemei csukva voltak, és nem lélegzett. Astarte szemeit könnyek homályosították el.

- Ne... könyörgöm hozzátok, ne vegyétek el őt is...

- Kapitány! - A férfi mögül hangos kiabálás hallatszott, ahogy csapatának tagjai is végre megérkeztek sárkánylovaik hátán. De az őket fogadó látvány sokkolta a sokat látott katonákat is. - Mi történt?

- Darya történt... - Astarte megsimogatta gyermekének hideg arcát, majd a kút mellől felállva a harcosokra nézett. - Készüljetek egy lélekfogó rituáléra!

- De uram, az tiltott a számunkra... - kezdték többen is a katonák közül.

- NEM ÉRDEKEL!!! - a férfi  hangja elnémított minden ellenkező hangot. - Azt mondtam, hogy készüljetek!

A harcosok egymásra néztek, majd hátasaikról leugorva, tőrjeiket elővéve körbeálltak, és tenyerüket megvágva folyatták vérüket a földre.

- Elveszett lélek, jöjj vissza közénk... Hogy a halál felett győzedelmeskedénk... - Halk, duruzsuló kántálásba kezdtek a harcosok, miközben a földre csöppenő vérük lassan kört alkotott.

Astarte, gyermekével a kezében lépett a körbe lassan, majd a csecsemőt középre letéve lépett ki onnan. Egyik katonájának kezéből elvette a tőrt, és saját kezét megvágva ő is segített a kör kiépítésében.

- Elveszett lélek, jöjj vissza közénk... Ne emelkedjen lelked fölénk... - Astarte kántálása csatlakozott a többiekéhez.

Körülöttük apró fénygömbök tűntek fel a semmiből, megvilágítva az éjjelt a saját fényükkel. Halvány fehéren fénylő, aprócska fénygömbök, amik a kört megközelítették, de azon nem léptek át, az elhunytak lelkei voltak, akik ezen  a földön lelték halálukat.

Több perc is eltelt, mire az egyik, a többinél alig kisebb fény átlibbent a kör felett, és megközelítette az aprócska testet. És mintha a lélek felismerte volna emberi burkát, a gömb egyszercsak a csecsemő teste fölé lebegett, majd egy pillanat alatt felszívódott.

A harcosok kántálása abbamaradt, miközben a többi lélek csendben felszívódott.

- Sikerült? - kérdezte az egyik fiatal katona.

Astarte átlépte a kör határát, és letérdelt gyermeke mellé. Végigsimította a baba arcocskáját, ami meleg, és újra rózsaszínes lett, majd felhangzott a hang, amire a férfi várt. 

A csecsemő sírása.

- Sophia! - Astarte felkapta, majd magához szorította aprócska gyermekét.

- Uram, és most mi lesz? - Kérdezte az egyik tiszt.

- Hogy érted ezt?

- Boszorkány gyermek lett belőle, uram.

- Eltűntetem róla a jeleket. Sophia az én gyermekem, és az is marad mindig. - Mondta a férfi, miközben a baba arcára pillantva szemügyre vette az utódja szemein és azok körül átfutó vastag, fekete vonalat. - Sophia... Te nem vagy boszorkányivadék. Te ember vagy. Ember, és az én gyermekem. És az is maradsz.