Elátkozottak: A boszorkányivadék

A boszorkányjegy

Csillagtalan, sötét felhőtenger kerítette hatalmába az éjszakai égboltot, amiből csak egyetlen apró, száguldva mozgó fénypont nyert csak kiutat a fűtengerként elterülő dombokon.

Egyetlen egy lámpás, aminek vörös és fehér fénye minden pillanatban kialudni látszott, ahogy az őt hordozó ló és lovas fejvesztve igyekezett a közeli tanyaház irányába.

A hátas szájából fehér hab csöpögött, de az állat gazdája se volt sokkal jobb bőrben. A csontsovány férfi maga elé motyogva bíztatta a lovat pár horpaszára mért rúgással, de az már nem tudott gyorsabban vágtázni. Szerencséjükre már nem kellett sok nekik, hogy elérjék céljukat, a ház már nem volt messze. A fából összetákolt kapun átérve a férfi hirtelen ugrással a földre érkezett, majd azonnal meg is dermedt.

Félelem járta át, ahogy a sötétbe burkolózó ablakokra és a tárva nyitva álló ajtóra pillantott. Lábai a földbe gyökereztek, testén hidegrázás futott végig.

- Nem... Ez nem lehet... - hebegte alig hallhatóan.

A ház mellett álló szilvafa sötét ágai közül zaj hallatszott, mire a férfi, kardját az oldaláról előrántva készült fel a támadásra. Újabb zörgést, és ágreccsenést követve viszont csak egy madár röppent ki a fa árnyékából.

A férfi nem lazított kardját tartó kezének szorításán, miközben egyet óvatosan lépett előre a ház felé. Mikor semmi sem történt, settenkedve folytatta tovább megkezdett útját az ajtóig. Az orráig is alig látva ért hozzá az ajtóhoz, aminek fájában furcsa barázdát érzett meg. Tovább tapogatott, miközben a szíve egyre hevesebben vert, ahogy felismerte a fába vésett jelet. 

Az Elátkozottak jelét.

Nem tudta tovább visszatartani az idegességét, a házba berontva meggyújtotta a bejárat mellett álló gyertyatartót, de amit a pislákoló láng látni engedett, attől öklendeznie kellett.

A padlót, a falakat és a plafont is vér borította, a berendezés nagy része a földön, összetörve hevert. A képeket a falon valaki módszeresen szétvagdosta, minden rajtuk szereplő embernek egy vágással elválasztotta a fejüket a testüktől.

- Sarah! - a férfi félelemmel teli hanggal kiáltotta felesége nevét, titkon várva hogy válasz ne hallatszódjon egyik szobából se.

Tudta, hogy az mit jelentene.  És tudta, hogy ő nem lenne képes arra.

De a házban csend honolt. Minden egyes aprócska zugban halotti csend bújt meg.

Ahogy a férfi minden szobát igyekezett ellenőrizni, újra és újra hányinger fogta el a rengeteg vér láttán, aminek mennyiségéhez egy ember nem lett volna elég. Mégse voltak holttestek sehol sem.

Hirtelen az udvarról a ló vérfagyasztó nyerítése hangzott fel az éjszakában. A férfi azonnal szaladt vissza az udvarra, ahol újabb szörnyű látvány fogadta.  Hátasát vicsorgó, fekete farkasok kerítették be, és ahogy egyre szűkebbre szorították körülötte a körüket, a ló életét féltve próbálta a közelebb kerülő farkasokat halálra taposni. 

A fekete lények szeme sárgán világítva vizslatta zsákmányukat, morgásukból néha hiéna szerű vihogásis kihallatszódott.

- Tűnjetek el! - a férfi a legközelebbi farkas hátára vágva a kardjával igyekezett azokat elijeszteni.

De amint pengéjének éle a farkas bundáját átvágva hasított annak húsába, az összes farkas megmerevedett, majd a férfi felé fordult. A sérült állat a fejét természetellenes módon hátracsavarva szagolta meg a hátán lévő vágást, mire az pár pillanat múlva összeforrt, semmilyen nyomot nem hagyva maga után.