Elátkozottak: A boszorkányivadék

A boszorkányjegy

- Nahát, vadász. Majdnem sikerült időben ideérned. De csak majdnem. - A fekete lények egyszerre szólaltak meg mély, de nőies hangon. - Tetszett a mű amit a házban hagytunk?

Nevetésük vérfagyasztó hangja zengett végig a kerten.

- Hogy tehettél ilyet? Az Elátkozottak számára tilos a gyilkosság! - a férfi végignézett a lényeken - Darya, te már nem csak kívül vagy szörnyeteg, de belül is!

A farkasok fejüket oldalra döntve nyalták meg pofájukat, amiről még friss vér csöpögött le. 

- Oh, hogy ÉN vagyunk a szörnyek? Milyen furcsa, legutóbb még te voltál az, aki az egész családunkat lemészárolta. Most már nincs senkim, csak mi.

- Nem volt más választásom. A feleségemnek szüksége volt a vérükre, ők pedig maguktól nem akartak adni egy cseppet sem.

Morgás hangzott fel a farkasokból, miközben a lovat békén hagyva az állat gazdáját kezdték körülvenni.

- Most már legalább nincs szüksége a vérre. - mondták a fekete lények  - Ha tudnád milyen élvezetes volt számunkra átharapni a torkát, aztán pedig darabokra tépni a testét... És ne feledkezzünk meg  a kicsinyekről sem! Puha volt a húsuk, akár a csirkehús... 

A férfi nagyot nyelve próbált tiszta fejjel gondolkodni. Időt kellett nyernie, amíg a segítség megérkezik.

- Mindegyiküket megölted?

- Hmm... Nem hiszem. - A farkasok a ház mellett álló kút felé pillantottak. - Az egyik ivadékod szerintem még éppen fulladozik ott lent. 

A férfi egy lépést tett a kút felé, de a lények azonnal az útjába álltak.

- Ha jól láttam, pont a legifjabb fulladozik lent. Nem tudom, meddig tart amíg egy csecsemő megfullad?

- Engedj te szörnyeteg, vagy leváglak titeket!

-Oh? - A farkasok bundája fodrozódni kezdett, testük olyan lett mint a füst, majd az egy helyre gyűlve egy lénnyé olvadt össze.

A fekete füst egy nővé alakult át, aki a férfi elé állva karba tett kézzel vigyorgott rá.

A hölgy fekete haja fátyolként  keretezte az arcát, hegyes fülei pedig elővillantak a legkisebb szellőre is. Sötétlila ruhájának hosszú, bugyos és fodros rétegei alól hullafehér bőre szinte világítva fénylett az éjszakában.

Ahogy a férfi kardot emelt a nőre, az puszta kézzel kapta el a pengét, és markát összeszorítva eltörte a fegyvert. A fémdarabok csilingelve hulltak a földre.

- Gyengébb vagy mint gondoltam, Astarte. Azt hittük, ha már kiirtottad a családomat, többet is tudsz mint egy ilyen egyszerű támadás.

- Lehet, hogy csak a te családod volt gyenge, nem?

A nő elkomorodott. Astarte kezéből kirántotta a kard maradékát, a férfit pedig keze egyetlen intésére egy energiagömbbel lökte hátra. 

- Ne merészeld gyengének nevezni őket! - ordította Darya, miközben a férfira rontva villámgyorsan rúgta oldalba a földön fekvő ellenfelét. - Az Elátkozottak nem gyengék! 

Astarte teste arrébb gurult, miközben a nő újra és újra védtelen hasába rúgott, majd kezében fénylő, lila gömb csillant meg. Végső csapásával akarta elpusztítani a férfit, aki az utolsó pillanatban felé fordult, és az ő tenyeréből is hasonló, de vörös színű fénygömb villant fel.

Az ellenfelek ellenkező irányba repültek a két energia találkozásától. A nő lábai két csíkot hagytak az kavicsos talajon, térde pedig megrogyott.