Idegen testben | Másvilág

Chapter 5

Óráknak tűnő percekig csak hallgattunk mind a ketten. Egyikünk se tudta, hogy mit is kéne mondanunk.

Azon agyaltam ami nemrég történt, nem értettem miért ilyen kedves hozzám még mindig. Azok után, hogy látta azokat a szörnyű dolgokat.

Egy gyilkos vagyok, és ezt ő is tudta.
Mindenesetre hálás voltam azért, mert nem ítélt el úgy, hogy nem is ismeri a történtek okát.

-Figyelj Grace, ha szeretnél bármiről beszélni, szívesen meghallgatlak. - szakította meg eszmecserémet lágy hangjával - Tudom, semmi okod megbízni bennem, megértem, viszont ha belegondolsz - folytatta mondandóját - ha megoldódik a helyzet, soha többet nem találkozunk. Az én környezetemet pedig nem nagyon érdekelné, hogy mi történt egy random lánnyal. - húzta bíztatásként félmosolyra a száját.

Elgondolkodtam szavain, majd kicsit elhúzódva tőle válaszoltam.

- Én tényleg szívesen megosztanám veled az érzéseimet, - kezdtem sóhajtva - csak olyan bonyolult és szörnyű ez a történet. Csodálom, hogy ezek után, amiket nemrég láttál, még szóba mersz állni velem. - itt kicsit elgondolkodtam, hogyan is folytathatnám

- Ha elmesélem, meg kell ígérned valamit. - néztem rá várakozóan

- Rendben, mi lenne az? - érdeklődött Dray.

- Ezek után se nézz rám undorodva - kérleltem.

Mivel erre már csak egy bólintást kaptam belekezdtem a dolgokba, kicsit felszínesebben.
Kihagytam a legfontosabb részeket, mint például, hogy a Mikaelson-ok történetét fogja hallani.

- Az apám a zűrösökből is a legzűrösebb családból származik. Miután az apja megtudta, hogy Nik, - direkt nem mondtam a teljes nevét - az apám nem az ő gyereke, nagyon dühös lett. Megfogadta, ha belepusztul is, bosszút áll.

- Így kerültem ide, amit láthattál is - szintén csak egy bólintást kaptam, tehát folytattam.

- Amiről nehezebb beszélni az a sok halál és kín.
Tudom, szörnyűség gyilkolni, de nem volt más módja annak, hogy megóvjuk a családot.
Amikor apám ellenségei megtudták, hogy megszülettünk a húgommal, meg akartak ölni.
Még egy naposak se voltunk, de a halálunkat akarták.

-Gondolhatod ez az évek során sem változott túl sokat - húztam el a számat, nemtetszésemet kifejezve.

Draco egy ideig emésztgette a hallottakat majd megszólalt.

- Tudom milyen az, amikor a családod okozta gondokkal kell egész életedben küzdeni. Egész életemben a mintagyereket kellett játszanom, rendezvényeken, az iskolában, az utcán és még itthon is. Nyilván ez nem teljesen ugyan az, de rám is sok szörnyű dolgot erőltetett apám - ezen a ponton éreztem, hogy ő tényleg megérti azt a fájdalmat amit érzek. Egyértelmű volt, hogy neki sem volt könnyű gyerekkora, és sokat szenvedett.

Láttam, ahogy vívódik folytassa e, ezért bíztatóan megsimítottam a karját. Rám kapta a tekintettét, amivel ezidáig a földet vizslatta, majd megeresztettünk egymás felé egy kis mosolyt.

- Egyszer meg kellett ölnöm egy embert - mondta ki egy szuszra - én... én nem akartam, ők voltak akik rámerőltették - sütötte le a szemét

- Hé hé hé, nyugi, nem kell róla beszélned ha nem szeretnél - dőltem vissza a válára nyugtatásként

-Köszönöm - húzott közelebb magához, már kicsit nyugodtabban - egyszer majd, talán elmondom, csak még tényleg senkinek nem beszéltem erről, - sóhajtott - Astorianak se.

- Nem erőltetem - mondtam együttérzően

Ezt a fiút reggel óta ismerem, mégis tudom, hogy ugyan olyanok vagyunk. A család rákényszerít dolgokra, olyanokra, amiket épp eszű ember nem tenne meg. Mindketten sérültek vagyunk még ha nem is mutatjuk.

Elnyomjuk fájdalmainkat, hogy továbbra is azt az énünket mutassuk másoknak, amit elvárnak.

Sokszor fel se tűnik, de mélyen érzem. Magányos vagyok. Kell valaki akivel megoszthatom a gondolataimat, és bármennyire hülyeségnek hangzik, azt hiszem most megtaláltam ezt az embert. Méghozzá Draco személyében.

***

Nemtudom hány óráig ülhettünk így szótlanul, de az biztos, hogy sokáig. A nap első sugarai már kezdték megvilágítani ezt a hatalmas, és gyönyörű kertet.

Mivel hajnalodott, azt hiszem ideje lenne visszamenni, mielőtt a ház lakóinak feltűnne hiányunk.

- Dray? - kérdeztem kissé rekedtes hangon. A fiú kicsit elhúzódott és türelmesen figyelte mit szeretnék mondani - Nem megyünk vissza? Kezdek kicsit álmos lenni - mondtam egy hatalmas ásítás közepedte

Ezzel a tettemmel megnevettettem szöszit, majd ő is követte példámat egy szép ásítással. Azt hiszem, ez egy " énis fáradt vagyok, menjünk" akart lenni, tehát felálltam, majd megvárva őt elindultunk be a házba.

Mikor felértünk, egyikünk se foglalkozott azzal, hogy át kéne öltöznünk pizsamába és valakinek a földön kéne aludni. Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz, és gyanítom Draco is. Így mindketten csak bedőltünk az ágyba.
Hamarosan pedig, az álmok világába léptünk.

Bocsánat, hogy ennyi időre eltűntem és ez a rész se lett a leghosszabb, de igyekszem.