Idegen testben | Másvilág

Chapter 0

*egy nappal korábban*

Sötétség. Sötétség és félelem. Ez a két szó volt jellemző arra a temetőre, ahol édesanyámat kutatva, a nagybátyám, Kol mellett sétáltam jelen pillanatban is.

Olyan érzésem van, mintha ez alatt a fél óra alatt, mialatt elváltunk a többiektől, ugyan az az útszakasz ismétlődne és semmit nem haladnánk. Kezdem azt hinni, elvarázsolták a temetőt, hogy ne tudjunk édesanyám, Hayley nyomára bukkanni, aki valószínűleg mostanra már életveszélyes állapotba  van.

- Csak hülye vagyok vagy tényleg olyan, mintha ez előtt a szobor előtt már úgy hatszor elhaladtunk volna? - kérdezte gyanakodva a mellettem sétáló, ifjúnak ugyan nem nevezhető, a maga több mint 1000 évével, de igen fiatalosan kinéző nagybátyámat.
- Nekem is feltűnik a hasonlóság, de most, hogy mondod - osztottam meg vele gondolataimat - biztos, hogy ezt a szobrot már nem először látom - feleltem egy nagy sóhaj közepette
-Nem tudnád a varázserőddel visszafordítani valahogy ezt az illúziót?

Bólintva jeleztem, hogy megpróbálom a tőlem telhetőt. Azonban mielőtt bármit is tehettem volna, Kol teste holtan esett a földre, valaki kitörte a nyakát. Ez a valaki, minden bizonnyal Mikael lehetett, a nagyapám, egyben anyám fogvatartója is.
Minden olyan gyorsan történt hogy, időm se volt felfogni az egészet. Indultam volna nagybátyám testéhez, amikor is éreztem, hogy a lábam elhagyja a biztonságot nyújtó talaljat, ezzel engem a levegőbe emelve.

Körülöttem nagyjából ötven boszorkány jelent meg, akik ellen esélyem se lett volna harcba szállnom. A körém gyűlt kör kettényílt, majd bosszantó lassúsággal elém lépett az az ember, akit a világon a legjobban gyűlölök. Mikael, az ősvámpír.

- Csak nem Nova Mikaelsonnal hozott össze a sors keze? Annyi évszázad után végre lehetőségem nyílik megbosszulni nagyanyád hibáját. - nevetett a képembe - Nem gondoltam volna hogy ezek a szerencsétlenek, pont titeket raknak párba. - utal rám és Kolra - Egyenlőre minden a terv szerint halad, te itt vagy, apád és a többi Mikaelson testvér pedig nem, ahogy Hope sem. - mondta egy fintorral a képén - Mindenki a drága Hayleyt keresi, ami annyit tesz, hogy jelen pillanatba, nincs ki megmenthetne a sorsodtól.

- Rémlik, hogyha megölsz akkor a világ legerősebb lényévé változom? Nem gondoltam volna, hogy ilyen feledékeny vagy Mikael, a halálommal aktiválnád a bennem rejlő vámpírt. - feleltem egy gúnyos mosoly kíséretében.

-Bájos. De a válaszom nem, nem leszel teljes értékű tribrid, ma legalábbis biztosan nem. Ugyanis nem foglak megölni. - nézett rám egy mindenttudó kifejezéssel

Nem értem. Ha nem akar megölni akkor minek vagyok itt? Talán agyára mehetett, hogy évezredeken keresztül a családját üldözte, azzal a szándékkal, hogy kinyírja őket.

- Látom azt az értetlenségtől összezavarodott képedet Nova. Hát tényleg nem érted? - félénken megráztam a fejem, ugyani is még mindig halvány lila hőzöm se volt, mit is tervelhetett ki már megint ez az elmebeteg - Megölni eszem ágába sincs téged, hisz azzal magamnak ártanék a legtöbbet. Viszont ha a lelked áthelyezem egy másik testbe, a te tested pedig használhatatlanná válik, nem fogják tudni, hogy mi a fene történt veled- húzta egy újabb ördögi mosolyra a száját -Ezzel pedig nagyobb fájdalmat okozok nekik, mintha megölném őket, hisz te vagy a kis szemük fénye.

És itt jöttem rá hogy igaza van, itt van több tucat nagyhatalmú boszorkány, akiknek elég erejük van egy ilyen hatalmas energiát igénylő varázslathoz is.
Az is tudatosult benne, hogyha nem kezdek el küzdeni, bizony hamar nem lesz olyan biztonságba az életem mint eddig hittem.

Nincs a közelemben semmi megérinthető dolog, amitől a varázserőmet növelném. Tehát magamra maradtam, nem tudok annyi energiát elvonni magamból, hogy képes legyek győzni, hiszen csak a vérfarkas énem van aktiválva, saját varázserőm pedig nincs. Jelen pillanatba irigylem Hope-ot, hogy neki nincsenek ilyen gondjai, de semmi pénzért nem akarnám persze, hogy most ő legyen itt helyettem.
Viszont ha már én vagyok Klaus és Hayley elsőszülött gyermeke, akkor nem adhatom meg magam harc nélkül.

Minden erőmet összeszedve, vettem egy mély levegőt és sikítottam egy hatalmasat. A kis társaságot átjárta a belőlem áradó lilás fény, és néhányan fejüket fogva, mások pedig ájultan  borultak a földre, Mikael-el együtt. Ennek hatására én is ott kötöttem ki, erőm pedig alig maradt ahoz, hogy feltápászkodjak onnan.
Ha sikerül időben elérnem nagybátyám testét, belőle még talán tudok elég varázslatot elszívni, hogy eltudjunk menekülni. Már majdnem odaértem volna, he nem borulok fel a saját lábamba.
Nagy nehezen újra talpon voltam, és...

- Na azt már nem, nem hagyom, hogy elmenekülj.
- kiáltotta az ősvámpír - Na ide gyere! - ragadott meg a torkomnál fogva

Ez itt a vég, nem kellett sok, de elbuktam. Nova Grace Mikaelson hivatalosan is elbukott. Könyörögni nem fogok, hisz az nem Mikaelsonhoz való, beletörődtem sorsomba.

Rám se hederítve kezdett el kiabálni a földön lévő félig eszméletlen boszorkányoknak. Igaz azt már nem hallottam, hogy mit. Az erő teljesen elhagyott, elájultam. Az utolsó emlékem a szemembe hulló vöröslő hajam, és ahogy Kol-ra nézve elsuttogok egy "örökkön örökké"t. Végül teljes képszakadás, és elragadott a mély sötétség.