Extázis || ✔️

TIZENHÉT

— augusztus 16, csütörtök délelőtt

Nem tudom megmondani pontosan, hogy legelőször az életem folyamán mikor éreztem úgy, hogy képtelen vagyok irányítani a saját reakcióimat. Egyszerűen megszűnt létezni körülöttem a külvilág, az emberek ahogy hozzám beszéltek és csakis a saját kis belső univerzumomat észleltem. Mintha egy láthatatlan kéz szorult volna a nyakam köré és egyre inkább szorította volna ki belőlem a levegőt, miközben csak tétlenül hagytam, hogy szépen lassan összeroppantson, én meg ússzak a végtelen feketeségben. Talán először akkor, amikor általános iskolában az alsós osztályfőnököm konkrétan leüvöltette a hajat a fejemről, amiért képtelen voltam fejben osztani.

"Nem kell a nyomába érned Axelnek és Dorinának. Mindig is lesznek gyengébb elméjűek a családban, talán egy kevésbé erős iskola lenne a hozzád való."

Hiába esett ki rengeteg esemény a gyerekkoromból, ez azonban mindig is ott csengett a fülemben és elevenedett meg a szemem előtt, ahogyan letol, én pedig a sírás határán csak a pomponos ceruzámat szorítgattam, remélve, hogy egy zsupszkulcs és el tudok tűnni jó messzire a teremből, a fiú osztálytársaim kiröhögtek, a mellettem ülő Zsanett pedig elkezdte nekem magyarázni, hogy ő mégis hogyan tanulta meg, mindezt feleslegesen, mert semmi nem jutott egy az agyamig. Nem tudtam elképzelni se, hogy mégis mi történhet velem, amiért gyorsabban vert a szívem és egyre sűrűbben kellett levegőt vennem, mitől remeg a kezem. Kis alsós fejjel én tényleg azt hittem, hogy a szégyenbe fogok belehalni. Főleg amikor a Zsani észrevette, hogy valami nagyon nem oké velem és szólt a tanárnőnek, aki csak rávágta, hogy szimulálok azért, hogy ne csesszen le, de ez már nem az óvoda, hogy a lebiggyedt szájjal el lehet bármit is érni. Igen, hogyne. Annyira szimuláltam, hogy a szünetben apámnak be kellett jönnie értem. És nem azért, mert sokkos állapotban voltam, hanem mert trehány módon nem vettem részt az órán. Mondta ezt a nő, aki azt a minimális reményemet, hogy nem vagyok hülye, egyszerűen csak a földbe tiporta. Az igazgató tudhatta, hogy nem valami történhetett azon az órán, mert ahogy próbált kifaggatni engem is, képtelen voltam megszólalni, csak szipogva bámultam a cipőm orrát. Ahogy ránéztem csak sajnálatot láttam rajta, aztán apámon pedig a szégyent. Hazafelé a kocsiban is megkaptam tőle, hogy "miért van velem ennyi gond, amikor a nővéremmel semmi nem volt", "mit nem lehet ezen megérteni, anyám már ezerszer elmagyarázta", "lehet jobb lett volna, ha tényleg egy másik iskolába megyek el", és az örök kedvencem, amit azóta nem hallottam tőle soha, de olyannyira bennem maradt és annyira meg akartam neki felelni, hogy azóta is igaz immáron akaratlanul is, de betartom: "láttad, hogyan néztek rád? Mint egy fogyatékosra. Az én lányomat ráadásul? Ezt akarod, hogy annak is könyveljenek el? Mert ha nem, nagyon is ideje lenne összeszedni magadat és fapofával hozzáállni mindenhez. Na akkor lesz is okod sírni, ha ez nem fog összejönni, világos?"

Hasonló volt akkor is, amikor egyszer, jóval régebben, karácsonykor még apa egyik munkatársa és közeli barátja, aki amúgy Axelnek a keresztapja is, hozták át az ajándékokat. Éppen mézeskrémest tömtem magamba, amikor rám került a sor és tiszta csokis kezekkel téptem szét a csomagolópapírt, amiben egy burgundi fodros ujjú, akkor még nagyon menő póló volt, ami ahogy felpróbáltam kissé szűkös volt. Mondhatni inkább nagyon, mert vagy 2 számmal kisebb volt, mint amilyet akkor hordtam, mire apa haverja, kacarászva rávágta, hogyha így folytatom, akkor majd Dorinának lesz választéka, hogy mit viseljen, mert ő is ugyanolyat kapott, mint én, csak más színben és apának egyből elkezdte venni, hogy neki több kell belőle. Persze, minden jelenlévő nevetgélni kezdett, mert ez tényleg rohadt vicces volt, szerencsére anyám nem volt jelen, mert ők már akkor elváltak és az egyezségük szerint szenteste volt apámé, a többi nap anyáé. Nándi egyből érzékelte, hogy nekem nem fekszik a kollégája beszólása és egyetlen pillantással megüzente nekem, hogy maradjak csendben, nehogy reagáljak bármit is, mire tartottam magam ahhoz, amit a kocsiban sulykolt belém és a "szobámba" bezárkózva igyekeztem, nem átadni magamat a fulladásnak. Ezt éreztem most is, egyre inkább erőteljesen.