-Liza? Mit keresel itt? Te nem Franciában kéne legyél apámmal?
-Kussolsz. Takarodj haza.
Éppen készülni akartam, de:
-Elnézést, mégis ki maga és mit akar? - szólalt meg mr. James.
-Én vagyok Sophie anyja. - vigyorgott.
A cuccaim a földre zuhantak. Lefagytam. Teljesen. Idegesen álltam Liza előtt.
-Te? Te az anyám? Elmondanád, hogy mégis mi a jó büdös francot képzelsz magadról?! Te soha nem leszel az anyám. Soha. Értetted? Most pedig takarodjál vissza Franciába. Apával együtt. Takarodjatok.
Rá vágtam az ajtót. Izu szobájába rohantam. Magamba zárkóztam kb 2 percig. Pakoltam. Aztán visszamentem egy mosollyal az arcomon.
-Elnézést kérek mr. és mrs. James, nem akartam feszültséget hozni a békés otthonukba, elrontottam mindent, nem vagyok jó ember. Az lesz a legjobb, ha én most hazamegyek.
Fogtam a cuccaim és hazasétáltam. Nincs itthon senki. Vajon tényleg visszamentek? Nem is érdekel. Csak hagyjanak békén. Ledőltem. A stressztől a szemeim bekönnyesedtek. Kimegyek cigizni. Éppen rágyújtanék, amikor megpillantom Izut. Izu csalódott arcát. Nem tudta, hogy szivarazok. Csalódott, mert otthagytam. Könnyek jelentek meg a szemében és az arcán. Futni készült. Én meg csak le hajítottam a cigimet a lenti tócsába, és rohantam. Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta. Végül is, Izu az életem, a mindenem. Futottam. Rohantam. Már majdnem utol értem Izut, amikor--
-Hol vagyok?
-Sophie. Sophie én elképesztően sajnálom. - Izu volt az. Sírt.
-Mi ez a fehér hely, hol vagyok?
-A kórházban. Sajnálom Sophie.
-Tessék?
-Baleseted volt. Miattam. Ez az egész az én hibám. Sajnálom Sophie. Én-én megértem, ha nem tudsz megbocsájtani, undorító ember vagyok.
-I-iz---
-Ne, kérlek ne mondj semmit. Tudom, hogy most gyűlölsz, és a halálomat kívánod. Én is. Nem foglak terhelni. - állt fel, ezzel jelezve, hogy el fog menni.
-I-izu - mondtam volna, de túl gyenge voltam.
Itt hagyott. Miről beszélt? Miért hagyott itt? Soha nem tudnám utálni. Izu. Kérlek gyere vissza. Izu. Azt hiszem. Azt hiszem, hogy szeretlek...
