egy rögtönzött gyűjtemény az általam alkotott képzelgéseknek, amelyeket talán túlságosan nagy merészség kiposztolni.
jó szórakozást! // s4mdasu, 2021-2024.
[a kis csillaggal (*) jelölt részek személyes kedvencek!]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
L'AMOUR EST LA POÉSIE DES SENS. KIM MINGYU
# szószám: 3826 # egyéb: ez ilyen nem tom, hát... kajak nem tudom besorolni, jézuskám! # megjegyzés: csáó, mizu? MEGINT SEVENTEENNEL JELENTKEZEM ??! ezt köszönjétek mercinek, van vagy 6000 megrendelése seventeennel, jaj.. NA DE ÚRISTEN, megírtam ezt, kicsit (nagyon) fos, de azért remélem tetszeni fog :D bár azt kétlem, irtó nagy foscsomag... :-( a címet merci adta! :D #csapatmunka
. . .
egy halovány mosollyal az arcodon, fogaid közt golyóstollad kupakjával firkantottál le egy újabb verssort a kezeid közt szorongatott fekete noteszba, amely gyűrött, sárgás lapjai oly' sok mindenen segítettek át. miután felemelted az íróeszközt a papírról, ismét átfutottál a legutolsó strófán, majd a fejed rázva húztad ki az utolsó szót, amit aztán követett még egy és még egy — aztán pedig két egész sor, amivel már egyébként is legalább félórája küszködtél. egy halk "utálok verset írni" mondatot elmormogva már éppen azon voltál, hogy egy az egyben szimplán csak kitépd a lapot, de végül kezed megállt félúton a levegőben, s a tökéletes mondatot kieszelve ismét heves firkálásba kezdtél. a teret akkorra már csak a bogarak halk zümmögése, illetve a sercegő ceruza hangja töltötte meg, a gondolataid így képesek voltak mindent elnyomni, s a leghangosabbá válni fejedben. füledben csengtek a szavak, melyek megfordultak agyadban, némelyik megmosolyogtatva, némelyik pedig lelohasztva azt, hagyva hogy elillanjon olyan gyorsan, ahogy feltűnt arcodon; minden nyugodt volt és idillikus, egy remek kora nyári délután, amely kezdett egy oly' gyönyörű éjszakába fordulni. szeretted, hogy nem kellett aggódnod semmi miatt, imádtad az érzést, ahogy a lágy szellő belekapott hosszú hajadba, a hullámos loknikkal játszadozva, tudatva hogy már semmi nem számít. még nem.
ezen gondolatokkal fejedben dőltél hátra a fűben, s fülig érő ajkakkal pillantottál fel az égre, kezeid közt noteszoddal, melyet mellkasodhoz szorítottál. érezted, ahogy a pillanatnyi boldogság szétáradt benned és azt akartad, hogy annak a pillanatnak ne legyen vége — hogy életed végéig nézhesd a lemenőben lévő napot, ahogy az ég kékje lassacskán váltott narancssárgába, annak árnyalatai pedig egymásba fonódva váltották egymást az égbolton, hogy továbbra is hallhasd a bogárzümmögést, hogy érezhesd a tipikus "nyár-aromát", amely belengte a kertet, s hogy érezhesd talpadon, lábujjaid közt a magasra nőtt füvet, mely közbezárt és nem engedett.
de egyszer mindennek vége szakad. ennek a pillanatnak is.
az alig pár méterre lévő házatok nyitott ablakain keresztül hirtelenjében középhangos jazz zene szűrődött ki, meglepve téged nem is kicsit. szemöldököd felvonva ültél fel, majd arra az elhatározásra jutottál: meg kell nézned mi is folyik odabenn. hiszen, szüleidre nem volt jellemző sosem az ilyen. édesapád mindig a kutatásainak megfogalmazásán dolgozott, édesanyád pedig általában csak magában dudorászva tette dolgát - akár csak te -, hol főzés, máskor a sütemények díszítése közben, ám akadt alkalom, mikor vásznait előkapva még festegetés közben is csak rendre dúdolt általa kitalált sanzonokat. szóval tudván, hogy az ősrégi, poros lemezlejátszóhoz egyáltalán hozzáértek, felért egy százévente egyszer bekövetkező, kisebb csodával.
