Az Én Megmentőm

VII. fejezet

"-Kicsit igen. - dörgölte meg a szemét, majd bebújt a takaró alá."

-Kepa. - nézett rám de látszott rajta, hogy már alig tudja nyitva tartani a szemeit.

-Igen - fordítottam felé a fejem.

-Nem haragszol ha közelebb fekszem?

-Gyere ide. - tártam ki a karjaimat mosolyogva. Nem kellett kétszer mondanom. Nekem háttal a karjaim közé feküdt. Átöleltem majd belepusziltam a hajába.

-Jó éjt! - motyogom halkan a hajába.

-Neked is... - mondta már félálomban.

Nézzetek hülyének, de minden szar ellenére, az elmúlt, pár óra, életem legjobb dolgai közé tartozik. A kocsiút, amikor Aria lekezelte az arcom. Be kell valljam, a lány  reakciója is nagyon is tetszett, mikor beléptem félmeztelenül a szobába. Ahogy a nyakamba csimpaszkodott, ahogy több órán keresztül beszélgettünk és ahogy most itt alszik a karjaim között. Ez a lány életem egyik legjobb dolga. Pedig még csak pár napja ismerem. Hihetetlen hálás vagyok Masonnek. Ha ő nincs, akkor most ez az egész nem lenne. Többet érzek iránta. Ebben teljesen biztos vagyok. De azt is tudom, hogy ő egy szimpla barátként tekint rám. És ez talán így is marad, hiába küzdök érte...

Mikor felébredtem, Aria nem volt mellettem. Kipattantam az ágyból, és a keresésére indultam. Nagyon megnyugodtam, mikor rögtön megtaláltam a konyhában. 

-Jó reggelt! - mosolygott  rám mikor észrevett.

-Neked is.

-Ugye szereted a tükörtojást? - néz rám kicsit félve.

-Van aki nem? - nevettem fel kicsit.

-Huh. Most megnyugodtam. - nevetett velem ő is, majd a kezembe adott egy bögre kávét. - Csak reménykedni tudok hogy megfelel.

-Tökéletes. Köszönöm. - kortyoltam bele.

-Ülj le. - intett a helyével az asztal felé.
Helyet foglaltam, Aria pedig elém rakta a reggelit, majd leült velem szembe.

-Ugye tudod hogy nem kellet volna? - nézek a szemébe.

-Szerintem kellet. - vont vállat.

Hihetetlen ez a lány...

-Van valami fontos dolgod mára? - néztem rá miután mindketten befejeztük a reggelit.

-Ami azt illeti, nincs.

-Akkor mivel most költöztél  ide, mit szólnál hozzá, ha megmutatnám a várost? - néztem rá és reménykedtem, hogy nem utasítja el az ajánlatom.

-Benne vagyok. - mosolygott. - De akkor haza kéne mennem elkészülni.

-Ha kb. 2 óra múlva érted megyek az megfelel?

-Tökéletesen. Átöltözök és megyek is. Mindjárt visszaadom a ruháid.

-Fölöleges átöltöznöd ha csak ezért akarsz. A nadrág kicsi rám, a pólót meg nem használom.

-Oké. - bement a hálószobámba, majd kb fél perc múlva ki is jött a tegnapi ruhájával a kezében. Akaratlanul is  elmosolyodtam. Még az én ruháim is jól állnak neki. Maga a gondolat, hogy az én ruháimat viseli, megmosolyogtatott és elképestő jó érzéssel töltött el. - Akkor én megyek. - lépett elém.

-Kikísérlek. - mondtam majd kisétáltam vele az autójához.

-Hát akkor szia! - ölelt meg.

-Szia. - öleltem vissza.

Kinyitotta az ajtót, és már épp szált volna be, mikor visszafordult és megállt előttem. Értetlenül néztem rá. Hirtelen egy puszit nyomott az arcomra.

-Akkor nemsokára látlak?

-Nem szabadulsz tőlem. - kacsintottam rá mosolyogva.

-Remélem is! - mosolyodott el ő is, majd most már ténylegesen beült a kocsijába és elhajtott.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Egyrészt, mert másfél óra múlva újra látom, másrészt a puszi miatt. De vajon tényleg jó ötlet közel engedni magamhoz? Jézus. Miért gondolkozom már megint ezen? Igen! Jó ötlet! Nem élhetek örökre a múltban. Szükségem van erre a lányra. Akarom őt. Mindennél, és mindenkinél jobban.

Visszamentem a házba és megkerestem a telefonom. Nem kapcsoltam be mióta tegnap írtam Masonnek hogy eljöttem a házából.

Mason:     Minden oké?

                    Ja és nagyon remélem, hogy tényleg nem hagytad annyiban az Aria témát.

Én:

                     Azt hiszem igen.

Aria pedig velem jött haza.

15 perc múlva a telefonom nekiáll csörögni.

*Mason*

-Na mesélj! - szól bele a telefonba.

Nagyjából elmeséltem neki mindent egészen a ma reggelig, ő pedig tőle szokatlan türelemmel hallgatott.

- Nem is vagy te akkora hülye mint gondoltam. - szinte látom magam előtt az idióta önelégült vigyorát.

-Kössz bazdmeg! - horkantok fel röhögve. 

-De komolyan. Örülök hogy végre tököt  növesztettél és nem hagytad annyiban. 

20 perc múlva letesszük a telefont, és én nekiállok elkészülni.