Az Én Megmentőm

V. fejezet

"-Elviszlek! - álltam fel ő pedig követte a példámat."

-Mégis hogy?

-Akár hiszed akár nem, egy kortyot sem ittam. - fordulok vissza felé.

-Oké.

Kisétáltunk Aria kocsijához, kinyitottam neki az ajtó, majd a kocsit megkerülve beültem a kormány mögé. Dobtam egy SMS-t Masonnak, hogy leléptem és majd mesélek, aztán a lány felé fordultam.

-Hol laksz?

Miután válaszolt, elindítottam az autót, és elindultam a megadott címre.

Kb. 5 perc után a mellettem ülő lány megszólalt.

-Kepa... - kezdte kicsit félénken, én pedig érdeklődve néztem rá - még mindig nem állt el a vérzésed. - fejezte be egy ki aggodalommal a hangjában. Aggódik értem? Vagy csak fél, hogy összevérezem a kocsiját.

-Akkor megyünk hozzám. Az közelebb van. - Aria nem szólt semmit csak nézte a mellettünk elsuhanó házakat. Néha éreztem magamon a tekintetét, de mikor ránéztem mindig elkapta a fejét, amit szóvá is tettem. - Mit nézegetsz rajtam annyira? - kérdeztem mosolyogva.

-Én... én semmit. - dadogott, mint akit tetten értek.

-Értem izgulsz, vagy félsz, hogy összevérezem a kocsid?

-Nem is tudom... - csinált úgy mint aki gondolkodik a válaszon, és a hatás kedvéért, még az ajkait megütögette a mutató ujjával - talán mindkettő.

-Szóval a kocsit félted. - tettettem sértődöttséget, de nemsokára felkúszott az arcomra egy mosoly.

-Én ezt nem mondtam! - mentegetőzött nevetve.

-De gondoltál rá! - nevetek fel én is.

-Mi vagy te, gondolatolvasó? - kérdezte még mindig nevetve.

-Így is mondhatjuk.

Aria

Miután Kepa a kezembe adta a poharát, és elsétál, kicsit elszomorodtam. Nem tudom, hogy miért, de így van. Nem igazán szoktam inni, és a harmadik pohárnál meg is álltam. azonban Kenedy, a legkevésbé sem. Végül, az egyik szobában kötöttünk ki, ahol hirtelen rám mászott. Akárhogy próbáltam ellökni magamtól, sokkal erősebbnek bizonyult nálam.

-Hagyj már! - próbáltam még mindig kiszabadulni a férfi szorításából.

Már kezdtem elveszíteni a reményt, mikor valaki rákiáltott az focistára.

-SZÁLLJ L E RÓLA!! - a hang irányába fordultam. Kepa állt ott. A szemében a döbbenet, gyűlölet és undor keveredett, az arcáról pedig szín tiszta düh volt leolvasható. Köszönöm Istenem! Belegondolni is rossz abba, hogy mi történhetett volna, ha Kepa nem lép be azon az ajtón. 

-Kopj le Arrizabalaga! - szól vissza a mezőnyjátékos.

-Azt mondtam szállj le róla! - szólal meg most halkabban, mégis fenyegetőbben. - Kenedy végre elengedett, én pedig fellélegeztem, hogy vége ennek az egésznek. Tévedtem. Kepa elé sétált. - Mi a francot nem értesz? Hagyd. ŐT. Békén! - sziszegte csapattársa arcába a kapus.

-Vagy mi lesz? - a következő pillanatban a brazil ökle meglendült, és Kepa arcában csattant, aki majdnem hátra esett az ütés erejétől. Itt tört el a mécses. Összehúztam magam és zokogni kezdtem. El akartam tűnni a föld színéről.

Kenedy keze ismét meglendült, ez azonban nem találta el a kapust, ahogy az ezt követő többi próbálkozása sem. Fordítva viszont ez nem volt így. Talán 2 ütés érhette aztán sietve távozott a szobából.

Az autóm anyós ülésén ülök, mikor Kepa elindítja a kocsit, és a lakásom felé veszi az irányt.

A mellettem ülő arca az őt ért ütés óta folyamatosan vérzik, és kezdek aggódni érte.

-Kepa... - szólítom meg bizonytalanul, mire egy érdeklődő pillantást kapok. - Még mindig vérzik az arcod.

-Akkor hozzám megyünk. Az közelebb van. - Hogy mi van?! Jó, nyugi Aria. Ellátod a sebét, aztán hívsz egy taxit. A kocsit meg majd valahogy vissza szerzed. Az ablak felé fordultam, és csak bámultam ki rajta. Ez pár percig ment is, azonban nem bírtam ki, hogy ne nézzek az utat figyelő focistára. Még azzal a sebbel az arcán, is hihetetlen jól néz ki. És ez enyhe kifejezés. Többször is felém pillantott, mire én mindig elkaptam a fejem.

-Mit nézegetsz rajtam annyira? - kérdezi mosolyogva. Az a mosoly...

-Én... - hogy milyen elképesztő dögösen nézel ki az utcai lámpák beszűrődő fényében. Jesszusom! Miket beszélek? - én semmit...

-Értem izgulsz, vagy félsz, hogy összevérezem a kocsid?

-Nem is tudom... - csináltam úgy, mint aki gondolkozik a kérdésen, pedig egyértelműen érte aggódtam. - Talán mindkettő. - füllentettem.

-Szóval a kocsit félted. - tettetett sértődöttséget, de a szája sarkában ott lapult, az a bizonyos szívdöglesztő mosoly.

-Én ezt nem mondtam! - próbáltam mentegetőzni nevetve.

-De gondoltál rá! - nevet fel ő is. Oh ha tudná, hogy még csak meg sem fordult a fejemben...

-Mi vagy te gondolatolvasó? - tettem fel a kérdést, még mindig nevetve. Hát akkor most nagy bajban lennék.

-Így is mondhatjuk. - néz rám vigyorogva. Egyszerűen kikészít ez az ember. Pedig szinte nem is ismerem.