|| Mindenem || - ChanBaek

Első fejezet

Életem során még egyszer sem voltam ennyire ideges és soha nem éreztem úgy magam, mint aki fel akar robbanni. Kivéve ezen a napon. Ami csak kifért a számon, torkom szakadtából üvöltöttem, s mindent ami a kezem ügyibé került, eltörtem, széttéptem, eldobtam, rátapostam és még sorolhatnám milyen tárgyat hogyan pusztítottam el magam körül. Rettenetesen ideges lettem, olyannyira hogy az elmém teljesen elborult.
A dühöngés közepette elhangzott pár "Te normális vagy? Mit csinálsz? Hagyd abba kérlek, beszéljük meg!" mondat, ami eleinte figyelmen kívül hagyott. Aztán hirtelen két kéz erősen megszorította a karjaimat, majd a magasba emelte, ezzel próbálva megfékezni, hogy szétromboljam a szobát. A helyiséget a szapora lihegésem töltötte be, közben pedig a sírástól vérvörös szemekkel tekintettem annak az embernek az arcára, akit jelen pillanatban a világon mindennél és mindenkinél jobban gyűlölök. Akiről azt hittem a legjobb barátom, akiről azt gondoltam mindig őszinte hozzám és bármit megtenne azért hogy boldog lehessek, úgy ahogy én is érte.

- Beszéljük ezt meg! Legalább csak hallgass végig, kérlek! -szólalt meg kis idő után először, kétségbeesett tekintettel.

- Kurvára leszarom mit akarsz! - kiabáltam a képébe. - Nem vagyok kíváncsi a szaros kis dumádra, ahogy arra sem hogy mi a kifogásod a csicska haverjaid hazugságaira! -szinte tomboltam a dühtől.

- Miről beszélsz? Egyikőjük sem hazudott... -mondta, mire gúnyos mosoly kerekedett a számra.

- Oh, talán azt mondod kurvára nem hallgattak el előlem semmit? Mind tudtak a tervedről, a hülye színjátékodról, az álszent énedről! Közreműködtek veled és segítettek hogy semmi ne derüljön ki! De tudod mit? Szarul csináltátok!

- Nem vagyok álszent, szimplán csak nem tudtam hogyan mondjam el neked!

- Nem tudtad hogyan baszd a pofámba hogy megkúrtad a csajom bassza meg?! Mégis milyen legjobb barát csinál ilyet? -káromkodtam, közben látószerveimből csak úgy, mint a vita kezdeténél, megállás nélkül csordogálni kezdett a könny.

- Baek... Én nem aka- -kezdte bűnbánó hangon, de egyből félbe is szakítottam a mondanivalóját.

- Nem! Nekem ne gyere semmi hülyeséggel, nem érdekel! Az isten szerelmére, megbíztam benned te barom! -utolsó mondatom végén kissé elhalkult a hangom. Már nem volt energiám üvöltözni. - Azt hittem sokat ér számodra is a barátságunk... -kezeimet kiszabadítottam a szorításából, majd hátat fordítottam neki és sebes léptekkel elhagytam a kollégiumi szobáját. Az ajtóban hallottam még hogy a nevemen szólít, de őszintén szólva nem érdekelt már.

Nem tudom ki ez az ember...

A folyosóra kilépve, azonban egy csomó szempárral találtam szembe magam, amitől kicsit megis illetődtem. Kaptam egy-két megvető pillantást talán a hangzavar miatt, a legtöbb ismerős fiatal arcán viszont a meglepődöttség keveredett az értetlenséggel.
Lehajtottam a fejem, s úgy mint ahogyan elhagytam a szobát, elsiettem a helyszínről is. Kint az épület melletti egyik padra telepedtem le, de nem sokáig bírtam egy helyben maradni. Lábaim szinte maguktól kezdtek mozogni. Igazából nem is nagyon figyeltem hogy merre sétálok.

Csak el innen, minél messzebbre ha lehet.

Pár nappal később már azon kaptam magam, hogy kétségbeesetten keresem más lányok társaságát, egyre többet járok el szórakozni és néha belevágok meggondolatlan dolgokba is. Az osztály bohóca lettem mióta az események lezajlottak. Szeretem megtréfálni a tanáraimat és az osztálytársaimat is. Bár ez sokszor nem a legviccesebb formában sikerül... Szögeket állítani pár székre jó móka, nem? Vagy petárdát elhelyezni a tanári fiókban miközben az meg van gyújtva...?