A Hold népe

6.

Csend volt. Jazyges unottan hallgatta, ahogyan a szél neki vágta magát a viskó falának, majd átrohanva azt végigsöpörte a rőzse fedelet. Az egykor lángoló tűzrakás, már csak pislákoló hamu volt. Próbálta feldolgozni azt, amit odakint látott.
Képek suhantak el a szeme előtt, ahogyan futás közben nézte a tájat. Ismét látta a felakasztott Urijent, ahogyan a szél összeütötte a lábait. Látta, ahogyan családok menekülnek Dolkend rémuralma elől. Látta Kareon aggódó arcát, amint a tűzbe nézett és azt motyogta:
- Ártatlanok vére fog folyni... -
Látta, amikor az idegen jósnő riadtan dobta el a kezéből a poros zacskót és azt üvöltötte: - Végünk van! -
De miért kellett neki ezt látni?! Tanácstalanul forgott az ágyán. Miért érzi, hogy fegyverrel kell megoldani ezt a dolgot? Valahányszor Girenkre nézett összeszorult a szíve, hogy az asszonyt a saját fia rezzenéstelen arccal megölné.
"Tennem kell valamit!"
Úgy zúgott a feje, mint egy veszett malom. A sötét szobában egy alakot vélt látni. A fáradtság elhomályosította a szemét. Hallani vélt egy nőt dúdolni. Ismerte a dallamot. Újra gondtalan kisgyerek volt és felderengett benne egy emlék, amikor hóviharban Meyzogennel behúzódtak az ágyukba és közben hallgatták, ahogyan az anyjuk altatót énekel.
Kinyitotta a szemét. A szellemalak eltűnt, viszont mintha valaki megcirógatta volna az arcát, olyan érzése volt. Felült és az ablakon kinézve semmit se látott, úgy belepte a ráfújt hó. Dörömbölt rajta egy keveset, hogy leessen a hó, mire meglátta, hogy reggel volt. Felkelt, de meglepte, hogy nem volt fáradt. Felkapta a bundáját és a bocskorát, majd elindult.
Odakint térdig ért a hó. Zizegett körülötte az égi fehérség. A farkas totem csak egy hó oszlopnak tűnt. Jazyges megrázta a szobrot, mire a sok hó mind lezúdult. Csak egy kevés maradt a farkas szájában.
Az egész táj csendes volt. Egy hang se hallatszott a közelben. Lomhán gomolygott a füst némelyik házból. A futó megcélozta Meyzogen házát, hogy megbeszélje vele az úton történteket.
Már messziről észrevette fivére házát a sok egyforma hókupac között. Amikor odaért keserves mekegés ütötte meg a fülét. Félre húzva a ponyvát, benézett az akolba. Meyzogen juhai az akol egyik sarkába húzódva ültek. A kupac közepén egy anya tisztogatta nyelvével az újszülött bárányát. Jazyges óvatosan kinyitotta az ajtót, majd letérdelt az anyához. Kinyújtotta a kezét, mire az állat megszagolta. Megérezhetett rajta valamit, vagy csak látta, hogy neki is olyan csavaros szarva van, mint nekik. Engedte, hogy Jazyges felvegye a kölykét, majd szorosan a futó mögött bement ő is a házba.
Jazyges a lehető leghalkabban lépett be a kunyhóba. Az anya becammogott Meyzogen ágya mellé és ott egyet mekkenve leült. Jazyges az ujját a szája elé kapta, mert tudta, hogy Meyzogen nem szereti, ha felkeltik. Letette a bárányt az anyja mellé, ám amikor félig felegyenesedve a fivére ágyára nézett, meglepve vette észre az apró gyereket, aki Meyzogen ölébe fészkelte be magát. El nem tudta képzelni hogyan került oda a gyerek, de gondolta, hogy a karaván hagyhatta ott. Mosolyogva rakott fát a tűzre. A hirtelen melegre mozgolódni kezdett a két alvó. Először Meyzogen ült föl a derékaljon. Pislogva nézte öccsét, mint aki még azt hiszi álmodik, hogy mit keres nála.
- Mit álmodtál, hogy így nézel rám? - nevetett Jazyges.
- S..semmi különöset - ásított Meyzogen. Miután szeme hozzá szokott a fényhez, lenézett a motoszkáló gyerekre. A kicsi éppen akkor kelt fel. Apró kék szemei szinte világítottak. Meyzogen felkapta és a vállára téve odavitte Jazygeshez.
A futó a karjába vette a gyereket. A másik nevetve nézett fel rá és mindenképpen meg akarta fogni Jazyges szarvait. Addig, addig Jazyges lejjebb hajolt és egy váratlan pillanatban, két kis kezével megragadta az egyik csavart tülköt. Meyzogen felnevetett a kép láttán, majd átvette a gyereket.
Leültek enni. Meyzogen megpróbálta megkínálni a kicsit is, de az minden falatot eltolt a szája elől.
- Szólnunk kéne Derubnak, hogy jöjjön át... - mondta, csak úgy maga elé az idősebb.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem kell szólni neki... - kuncogott Jazyges.
Csakugyan, pár pillanat múlva meg is jelent az említett az ajtóban. Szemei alatt fekete foltok húzódtak, haja furcsamód, nem volt kifésülve, hanem félig az agancsára csavarodva, csimbókokban lógott Derub vállára.
- Reggelt - motyogott kómásan.
Meyzogen próbálta lefojtani a nevetését, jó mélyre, de látta, hogy szemben vele Jazygesnek is vörösödött az arca. A jósnő leült melléjük és monotonon kezdte vágni magának a kenyeret. Még azt se vette észre, hogy a piszkafával simogatja a cipót kés helyett. Jazyges nem bírta tovább.
- Csirip, csirip -
Ekkor hatalmasat koppant a piszkafa Jazyges kobakján mire a két férfiból, kitört a hahotázás.
- Hagyjatok békén! - kiáltott Derub - Nem tudtam, hogy a madarak korán kelők! Meg azt se, hogy a gólyáknak vitt zsákban döglött egerek vannak... - dörzsölte össze a két kezét, amiken látszott, hogy lúgban mosta meg az etetés után.
Próbált sértődött arcot vágni de, végül ő is elmosolyodott. A tekintete átterelődött a csöppségre, akinek Meyzogen megpróbált egy húsdarabot a szájába tenni, de ő elfordította a fejét.
- Mit gondolsz? - nézett ki karikái mögül a jósnő - Te ettél húst ennyi idősen? -
Meyzogen mondani akart valamit, de mire szólhatott volna, Derub felpattant és kutatni kezdett a törzsfőnök tartalékai közt. Egy apró tálba tett mézet, meg korpát, majd az anyabirkához fordult. Felemelte a hátsó lábait majd az egyik tőgyét megragadva, tejet fejt az edénybe. A kisbárányt a másik tőgyre terelte, mire az csengetve nekikezdett enni. A pépet megkavarta, majd a gyerek kezébe adta. A kicsi a kezébe vett egy keveset, majd miután rájött, hogy finom, még többet szedett és evett meg.
- Köszönöm - motyogta Meyzogen - Meg tudod nézni, hogy mi a neve? - nézett fel Derubra.
- Persze, csak had egye meg az egészet! - mutatott a gyerekre, aki könyékig vájkált az tálban.
Miután végeztek, Derub elővett egy kék kenőcsöt a tarsolyából, majd egy vastag csíkot húzott a tipegő homlokára. A csíkból kilebegett egy farkas alakú ködfelhő, mire az alaktalan massza betűket formált a gyerek homlokán.
"Holonur"
Derub összeráncolta a homlokát, mire Jazyges megszólalt.
- Milyen furcsa neve van! -
- A holonur azt jelenti, hogy névtelen - mondta a jósnő fel se nézve a gyerek homlokáról.
- Ez azt jelenti, hogy el kell neveznünk? - hökkent meg Meyzogen.
- Minden jel arra mutat! - jelentette ki Derub, majd Meyzogenre tekintett - Te vagy a törzsfőnök, tudod mi a dolgod -
Meyzogen átgondolta, milyen nevet adjon a csöppségnek. Dorxin, Famori, Ertun, Girenk vagy Werez? Akkor jutott eszébe, hogy a nemét se tudja!
- Öhm... Derub megnéznéd a... -
- Kislány... - nézett unott arccal a törzsfőnökre Derub.
Továbbra is zúgtak a különböző nevek a fejében. Jolink, Pertig, Reloga, Delrixa vagy Hungor?
- Nap, Hold, Föld és minden istenek! - emelte fel a gyermeket - Fogadjátok e gyermeknek a Galida nevet! –