A Hold népe

3.

Ércesen süvöltve szelte át a hajnalt a zergekürt hangja. Jazyges híján Meyzogen keltette fel a népet, hogy menjenek a reggeli ceremóniára. Monotonon telt a reggeli könnyosztás.
Derub, sose volt korán kelő. A telet is azért szerette, mert olyankor nem volt reggelente ceremónia, így délig nyomta a szalma vackot.
Alig ért véget a reggeli gyűlés ő már a kunyhója ajtaját feszegette, hogy visszafekhessen aludni. Imádott henyélni. A leghitelesebb jóslatok, jövendölések is álmában találták meg. Amikor jóslatról álmodott, a többi lakó is tudta, mert olyankor remegtek a vékony hártya ablakok a horkolástól. Ilyenkor ő végtelen mezőkön, végeláthatatlan pusztákon beszélt a szellemekkel.
Dél tájban, mint a számszeríj úgy pattant ki a szeme. Mint aki karót nyelt úgy ült az ágyában. Jeges verejték gördült le a homlokáról az állára.
"Megint ez a lidérces álom..." beszélt magába.
Körbenézett a házában. A tűzhelyén álmosan pislogott az előző napi parázs. A parázs körött elszórva terpeszkedtek az ülő párnák. Még azelőtt egy hónappal hagyták úgy amikor Jazyges átment hozzá vacsorára. A lánccal felkötött polcokon mosatlanul néztek egymásra az edények. Alattuk hanyagul dülöngve ültek a zsákok, amikbe voltak Derub porai, amikkel jósoltatott. A gerendákra itt-ott fel volt kötve néhány színes vászon, amik részben szigeteltek, részben pedig Derub köntösei voltak.
A jósnő felült a vackán. Ruhástul aludt vissza így nem kellett sokat szöszmötölnie. Alsó, vörös posztó ruháján a világ minden színében pompáztak a selymek. Hosszú vörös haját egy kék fejkendővel fedte le a búbján. Fülében két réz karika lógott. Szarvain csilingeltek az apró medálok. Fehér bőrén apró himlő hegek éktelenkedtek. Még kislány korában a vízi himlője után maradtak rajta. Puha kezén karperecek csüngtek melyek egy-egy évszakot jelképeztek.
Mint a macskák, puha tappancsát óvatosan tette a hideg, döngölt padlóra, majd lábujjhegyen nyújtózkodva ropogtatta magát. Egy szitát vett a kezébe, mellé egy marék babot. Leguggolt az egyik ülő párnához és lassan szórni kezdte a babot a szitába. Némelyik szem kipattogott és a hamuba pottyant, de jó néhány landolt a szita hálójába. Megszámlálta a babokat, majd egyesével átnézte az összeset. Felegyenesedve csak annyit motyogott: - Este köd lesz -
Kiadta a hírt egy arra járó lánynak, aki Jazyges helyett átadta a többi lakónak.
Visszafordult és rakott pár gallyat a tűzre, hogy az fellobogjon, és ne kelljen újra csiholni. Egy szelet kenyeret megpörkölt a tűzzel, majd megsózva enni kezdte. Az egyik zsákból egy kevés port markolt ki, majd a feléledő tűzbe dobta azt.
Egy ismerős arcú öregasszony jelent meg neki a tűzben.
- Apjának bűnéért megfizettetett, Földjét ostromló bitang emberek.
Tűz ropog, majd
Lélek szalad,
Bőség jön ránk
Ha elszakadt... - sziszegte láng nyelvével az arc a tűzben, majd ernyedten a hamuba hullott.
Derub szeppenve nézett maga elé. Megállt a szájában a falat, hogy se ki se be nem mozdult. Nem tudott ennyi mindent hirtelen feldolgozni. Tehetetlenül forgott a szobában segítségért, de az nem jelent meg, így hát elkezdte elemezni magában a jóslatot.
- Valaki, akinek az apja bűnt követett el, elszenvedte az apja kárát és a sajátját majd a népe a birtokát lerombolta. A birtok leég, amibe rengetegen bele fognak halni, ami miatt ránk bőség, jön... -
Nem tudta, hogy mi történhetett, de érezte, hogy a törzsükre csak jó hatással lesz. Összeszedte magát és elindult, hogy elmondja Meyzogennek a jövendölést...
Az öreg Kollur keze alatt folyt a munka. A betegein már kezdett látszani a gyógyulás nyoma, de még nagyon sok erőfeszítés kellett a teljes egészségért. Ebédre esett haza a viskójába, mire mindennel kész lett. A hajlékában már várta őt a párja, Girenk. Girenk egy apró, kerekded anyó volt. Ősz haját kontyba fogta, amiből az ég felé két nyúl fül ágaskodott és talpig fekete ruhákban járt, ahogy a törzsi  véneknél megszokott volt. Kollur ellenben magasabb volt és sovány, de még a fekete ruháját se hordta, hanem a gyógyítói köpönyegében járt és bivalytülkein mindig fiolák csüngtek.
Girenk leporolta az ülő párnákat és levette az ebédjüket a tűzről. Lerakta kettejük közé a kondért, amiben még az azelőtti évi vágásból maradt birkahús rotyogott. Vitt még egy akkora rozskenyeret, mint a két tenyere összerakva, majd leült Kollurral szemben. Köszönetet adtak az isteneknek, hogy volt mit enniük és nekiláttak ebédelni. Se kanál, se villa csak a kés, a kenyér, meg a kezük volt nekik az evésre. De még a kés helyett is csak Kollur harci tőrje volt nekik. Csendben falatoztak. Girenk ilyenkor szomorúan nézett a nyolc üres ülő párnára, amin egykor mindegyiken gyerek ült és az mind az ő gyerekük volt. De kölykök kinőtték a szülői fészket és kirepültek az atyai házból. Galambot se küldtek apjuknak, anyjuknak. Kollur és Girenk csak annyit tudott, hogy Kareon népéhez költöztek valamennyien és ott kezdtek új életet. De mindig ott volt  azaz egy, aki más volt, mint a többi. Azaz egy fiuk Urijen törzsébe költözött át...
Meyzogen reggel galambot kapott. Urijen törzsének az új vezetője írta neki. Felakasztották Urijent, őt meg vérszövetség alá akarták vonni. Vagy ha nem. . .
Derub amikor benyitott először nem látta meg a törzsfőnököt. A besötétített viskóban alig lehetett bármit is észrevenni. Csak halk szipogás hallatszott a tűzhely felől. A jósnő becsukta maga mögött az ajtót és elindult a hang felé. Meyzogen megviselten térdelt a parázs felett. Arcát tenyerébe rejtve küszködött a könnyeivel. Derub felvette a mellette fekvő kutyabőrt, amire alaktalan rovásokkal volt felírva a hadüzenet. Riadtan olvasta, hogy mi történt a szomszéd törzzsel. Az új törzsfőnök neve viszont ismerősen csengett a tudatában. Dolkend...
Leguggolt Meyzogen mellé és csitítani kezdte a reszkető barátját.
- Végünk van... - emelte fel a fejét Meyzogen.
- Dehogy van végünk! - simította végig a farkas füleit Derub - Ma reggel kaptam egy jóslatot. Itt nem lesz háború...
A hadüzenet hét pecsétes titok volt, így hát egy óra múlva az egész törzs tudott róla. Karyon alig bírta nyugtatni Derubbal és Meyzogennel a népet, hogy nem lesz háború.
A hadüzenet Girenk fülébe is eljutott. Elindult a törzsfői házhoz és bekopogott.
- Nincs háború, nem lesz szövetség és nem fog leégni a törzs birtok! - kiáltott ki mogorván Meyzogen. Nem Girenk volt az első, aki felkereste aznap.
- Csak annyit szerettem volna kérdezni... - nyitott be félénken az anyóka - ...hogy hívják az új törzsfőnököt? -
Meyzogen meglepve nézett az öregasszonyra. Maga se számított erre a kérdésre.
- Dolkend, ha jól emlékszem... -
- A fiam?! - kiáltott fel riadtan Girenk - Hadat indítana a saját szülőföldje ellen?! -
Zokogni kezdett Girenk, hogy csak úgy potyogtak a könnyei. Meyzogen felpattant a helyéről és nyugtatni kezdte az asszonyt.
Lassan de felszáradtak a könnyek. Kutyabőrt és pálcát kért a vezetőtől és körmölni kezdett. Öreg, cserzett kezében remegve véste a rovásokat a pálca a bőrre. Amikor végzett felállt és odaadta Meyzogennek, hogy küldje el Dolkendnek. A kutyabőrön csak egy mondat állt:
"Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!"