A Hold népe

5.

Hajigálni kezdték a romokat, amik a viskóból maradtak. A holdfényes félhomályban egyre több fáklyafény gyulladt ki. Jazyges végül egy korhadt gerendát félre dobva, meglátta Karyon felsebzett kezét. Arrébb hajította az odadőlt alapköveket, majd leszedett egy tartó oszlopot Karyonról, akinek mihelyst szabad lett a szája az oszloptól, felhörgött. Kollur odarohant, hogy segítsen. Megpróbálta a karjánál fogva felemelni, de az ügyelő, egy hangos üvöltéssel jelezte, hogy az nem a legmegfelelőbb hely ahol megfogták. Eltört a jobb keze és mindkét lábában megrepedt a csont. Az arcát hatalmas vérző seb húzta át, amit egy ráeső alapkő csinált. Bal szeme behorpadt, szájából vér folyt.
- Hogyan végezhetett ilyen pusztítást a viskó szerencsétlenen? - nézte Kollur Karyon sebeit.
- Egyszerű... - szólalt meg egy lépésnyire Meyzogen - A padlás tele volt kőkorsókkal! - mondta majd felemelt egy bitang nehéz példányt. A romok körött csakugyan szürkéllett a gyep a sok korsótól.
- Ezek belülről két ólom lemezzel vannak levasalva, hogy drága Karyon ingrice át ne marja a cserepet! - magyarázott tovább a törzsfőnök. Az ingric egy nagyon erős ital volt, ami sokszor kimarta az egyszerű fa és cserépedények alját, vagy oldalát.
Meyzogen látta, hogy ügyelője igen megjárta a házával. Ahogyan Kollur ott kötözgette, akkor jött rá, hogy lehet ez az életébe is kerülhet. Az öreg gyógyító kezével meg akarta vizsgálni Karyon mellkasát, de alig ért hozzá, az felordított. A bordái is eltörtek. Feltették egy hordágyra és bevitték Kollur és Girenk házába. Ott letették az egyik ágyra. Az emberek elmentek összeszedni a romokat, így Girenk egyedül maradt Karyonnal. Ahogyan ott ült a beteg mellett, az végre megszólalt.
- Holnap ilyen tájban eljön értem a halál... - a hangja olyan erőtlen volt, mint a harmat - Re...Reloga.... Hozzátok ide Relogát, hadd lássam utoljára! -
Girenk felpattant és közé szaladt a hazafelé tartó embereknek. Meyzogent váratlanul érte az öregasszony, de amint meghallotta mi történt elfutott a házába. Galambot küldött Wolhelmurg törzsének, hogy Relogát ha a föld alól is de küldjék el hozzájuk. A galamb elszállt de Meyzogen még így se nyugodthatott le. Derub kétségbe esetten futott el hozzá.
- Fagy.... Jég... Hó...Ghh...Hajnalban! - kapkodott levegő után kimerülten.
- Jaj, Meyzogen... - fogott bele ismét - Hajnalra ide ér a jeges! Értesítenünk kell a lakosokat és össze kell szednünk a vándormadarainkat! -
Meyzogen ahogy felnézett az égre, csakugyan meglátta az északról érkező viharfelhőket, ahogyan lassan meghódítják az ég peremét.
Jazygessel hárman felverték a törzset. Derub belül, Meyzogen és Jazyges pedig kívülről téliesítették a házakat. Derub mohát tett minden apró szélnyílásba. Ahova letett egy csomót, az meggyökerezett ott és burkolta a nyílást, amin a hideg bejuthatott volna. Az ajtók mögé vásznakat, bundákat erősített, hogy a szellős nyírfa ajtókat ne verje be a jég. Meyzogen és fivére megrakták a padlásokat venyigével, szalmával, hogy ne essen be a hó és ne fújja ki a háziakat a szél. Jazyges a füstlyukaknak apró szélvédő teraszokat csinált, hogy a füstöt ne verje vissza a szél. Egyre többen segédkeztek. Az aklok oldalára ponyvákat  húztak, a kutyákat behívták a házakba. A kisbárányokat az anyjukkal együtt a viskókba terelték, hogy a kicsik meg ne fagyjanak.
Derub elővette a furulyáját és olyan hangokat játszott, mintha a fecskék csivitelnének, vagy a gólyák kelepelnének. A madarak elő bújtak a fa ereszek alól és a bokrokból, majd más vándormadarakkal együtt bebújtak a jósnő biztonságot nyújtó kunyhójába. Derub fészkeket készített ki a párkányokra és a gerendákra. A gólyáknak a földön vert tanyát. Szorosan bereteszelte maga mögött az ajtót és elsurrant a raktárhoz. Ritkán hordott cipőt, mert télen, jóformán ki se lépett a viskójából. Puha talpait erősen csípte a fagyos föld. A szemetelő hópelyhek makacsul tapadtak a selyemruháira. A medálok futás közben összekoccantak az agancsán. A raktárnál Kollur és Jazyges posztókat, pokrócokat osztottak az embereknek. Derub mint egy nádirigó felszökkent a létrán, ami a lábakra épített raktárba vezetett, és elkerülve a két embert kivett egy zsák kölest, amit Kareon küldött. Felírta a felette lévő kutyabőrre, hogy mennyi gabonát vett ki, majd hátára vette a zsákot, és remegő lábakkal elindult a kunyhója felé.
Amíg bent volt a raktárban, addig a szemerkélő hó, enyhe viharrá váltott. Durván lökte a jeges szél az oldalát. Talpai vörösen világítottak a bokáig érő hóban. A térdei összeütődtek valahányszor megpróbált lépni. A bíboros peremű távolban egy alakot vélt látni, ahogyan fut felé.
Meg akart állni, de a zsák minduntalan vitte előre, így kénytelen volt tovább haladni. Vékony ruhájába behatolt a jég. Minden csontja reszketett. Átkozta magát, hogy miért nem lakik közelebb, vagy miért nem vitt magával vastagabb köpönyeget. Az egyre közeledő személy alakját kezdte felismerni. Meyzogen futott felé a gubájában, de mintha a karjában fogott volna valamit. Amikor összeértek útjaik, Meyzogen fél kézzel levette a zsákot a lány hátáról, majd betakarta a gubájával. A másik kezében egy pokrócba az a valami be volt bugyolálva. Amikor Derub panyókára felkötötte magára a gubát, Meyzogen a kezébe adta a csomagot. A törzsfőnök könnyedén átlódította a zsákot a vállára, majd másik karjával segítette Derubot a haladásban.
A jósnő kíváncsian nézegette a pokrócot a kezében. Azt gondolta gólya vagy elkallódott kisbárány lehet benne, de ahogy elhajtotta a vászon csücskét hirtelen felsikkantott. Egy békésen szunyókáló tipegő volt bepólyálva. Mire észbe kapott már a házához értek.
- Hol találtad? - kérdezte Derub fel sem nézve a gyerekről.
- A kocsi nyom mellett a bokrok alatt találtam meg. Jazyges még este mondta, hogy valamiféle karaván ment el alkonyattájban arra. Biztos leesett az egyik szekérről... -
Ahogyan ott nézték a pólyást, Derub addig forgatta, amíg egy eltépett pergamen ki nem esett a pokrócból.
"Senkim sincs"
Derub vegyes érzelmekkel nézett Meyzogenre. A törzsfőnök egy bujkáló mosollyal a pofaszakálla alatt csak annyit suttogott:
- Nem igaz, hiszen én itt vagyok! -
Meyzogen magához ölelve a gyereket, hazafutott. Benyitott a sötét viskóba. A kicsit letette az ágyára. Ő maga miután elhúzta az ajtó előtti szőnyeget, letérdelt a tűzhely mellé és tüzet csiholt. Lassan, de meggyulladt a korhadt bükkfa. Amikor lobogott a tűz, rakott rá még néhány hasábot, hogy amíg alszanak, meleg legyen a viskóban. A ládájából elővett
egy tömött paplant. Levett mindent az ágyáról. Ráterítette az ágyra a paplant, majd felverte a párnáját. Derékaljat tett magának, és végül odatette a dunnát. A gyerek közben kirugdalta magát a plédből. Egy puha kezeslábasba volt felöltöztetve. A fején egy apró horgolt rékli volt. Meyzogen lehajtotta a réklit. Az apró hajából két farkas fül állt ki. A törzsfőnök szíve teljesen megtelt szeretettel. Befektette a tipegőt az ágyba. Ő maga ledobta a durva vászonruhákat. Egy fekete ing és egy alsó bundanadrág maradt csak rajta. Befeküdt a gyerek mellé. Felhajtotta a dunnát annyira, hogy a kicsi kapjon levegőt, majd magához húzva őt, mint farkas és kölyke úgy aludtak. Meyzogen kezdte megérezni az apaság örömét. Félálmában még lenézett a karját ölelő apróságra, ahogyan a hasához kucorodva szuszogott, mire belegondolt, hogy ezen túl ez az ő gyereke, akit senki sem vehet el tőle...