A Hold népe

1.

Messze innen, az égbe szökő Gordan hegy lábánál, mint az elszórt búzaszemek,  fekszenek a fa viskók a rengeteg ligetén. Munkálatlan volt a fájuk, még a kéreg se volt leháncsozva róluk. Gyenge rőzse tetejüket csak a lélek nem hagyta összetörni a súlyos moha réteg alatt. A füstlyukakon játékosan hömpölygött a füst. A szemerkélő esőben gyülemlett köd, szinte takarta a kunyhókat az idegen szemektől. A húsz kicsi búzaszem közt, mint a közé ejtett szalmaszál, rendíthetetlenül állt egy faragott oszlop. Alul inda faragványok cirádázták a keskeny tölgy totemet. A tetején egy két lábra állt farkas üvöltött, ahogy fából vésett torkán kifért. Pogány népek tanyája volt az. A viskók mellett, sással elkerített aklokban, békésen tűrték a nyirkos időt a juhok, várva a pirkadatot. A beteg hold már bőven a második negyedben járt. Keleten már látszott a Nap karimája. Mint az idétlen csirke éretlen tojása, elfojt a horizonton, hogy feltámadva onnan, bevilágítsa a tájat. A viskók életre keltek. Akár egy felbolygott darázsfészek, nyugtalankodni kezdtek a lakók. Az egyik ajtó nagyot reccsenve engedte ki fekete bundába öltözött gazdáját. Egy gebe ifjú, barna posztó gatyában, gyolcs zubbonyban, szökkent ki a viskók közé, bundájában. Kezében zergekürtjét tartotta. Fejére két csavart kos szarv volt erősítve.
Élénken vágta át a borús reggelt a szarukürt éles hangja. Az emberek kiözönlöttek mind a totem köré, hogy reggeli áldásukat megkaphassák. A legdíszesebb kunyhóból kilépő fiatal törzsfőnök láttára, térdre rogyott a nép. A kürtös odalépett a faragott oszlophoz, majd az előző este ott hagyott cserépedényben összegyűlt harmatot, átadta a vezetőnek.
- Lépjetek közelebb! - szólt a törzsfő - Én Meyzogen a ti vezetőtök a szabad ég alatt, átadom nektek Holdanyánk könnyeit, hogy azt megízlelve segítsen titeket át munkátokon! - harsogta majd a tálat az égnek tartva jelezte, hogy mehetnek hozzá. A nép egy sorba állva várta, hogy Meyzogen adjon mindannyijuknak egy-egy nyelet, harmat vizet. Aki megkapta, az indult a dolgára. Amikor a sor véget ért Meyzogen megitta a maradékot és az edényt az oszlop tövébe rakta.
Fekete hajában megcsillant az emelkedő nap fénye. Gondozott szakálla rövidre volt vágva. Fehér bőrét fekete vászon inggel fedte és fehér nadrággal. Fején egy farkas füle jelezte rangját.  Erős és bölcs is volt egyszerre.
Aznap éjjel volt teli hold, ezért Meyzogennek össze kellett hívnia a törzsi tanácsot.
A tanács csak öt emberből állt. Meyzogen, Derub a jósnő, Jazyges a futó, Karyon az ügyelő és Kollur a gyógyító. Meyzogen háza volt a tanácshely. Az öt fő köré ülte Meyzogen tűzrakását, majd várták, hogy a törzsfőnök elkezdje a megbeszélést.
- Véget ért a fagy. A kamara üres. Várható ismét jég Derub? - nézett a fiatal lányra Meyzogen.
A hajadon agancsaitól lyukas kendője alá tűrt néhány vörös hajtincset, majd odalépett a törzsfőnökhöz. Az ifjú kezére egy kis marék port szórt. Az érvonalakban, repedésekbe ragadt port a tűzbe dobta, mire abban alakok kezdtek megjelenni. Egy virágos ág úszott el a szemük előtt amit egy szarvas lerágott.
- A következő teliholdig újra visszatér a fagy! Nem érdemes elvetni a gabonát - ült vissza a helyére. Meyzogen ekkor Karyonhoz fordult.
- Mennyi élelmünk van még? -
- Vészesen kevés - nézett mindentudó szemével a vezetőre az ügyelő - A juhokat nem bízhatjuk még a késre, mert Galorezen kívül mindenkinek csak anyaállatai vannak. Rozsunk épphogy a következő negyedig lesz elég. A halak meg még nem tértek vissza a folyóba - csengett bajjóslóan a hangja.
- Nem lesz ez így jó! - temette kezébe arcát Meyzogen - Kollur betegek ugye nincsenek? -
- El kell szomorítanom - dongott az öreg gyógyító hangja - Nyolcvanhat emberből tizenhét gyíkban szenved. A gyógynövények fogytán vannak, nem hiszem, hogy egy hamar szerezni tudnánk valahonnan -
Az ifjú törzsfőnök meredten nézte a tüzet maga előtt. Szemében bűntudat csillogott, hogy nem tudja rendesen eltartani népét. Kék szemeit elöntötte a bú. Egy csontos kezet érzett a vállán.
- Édes tejtestvérem... - szólt Jazyges elhaló hangon - Elmegyek Kareon népéhez segítségért -
Jazyges édesanyja a születésekor eltávozott. Meyzogen anyja fogadta be az elárvult porontyot. Azóta a két gyerek elválaszthatatlan volt.
- Tudod te azt hány napra van innen? - nézett fivérére Meyzogen.
- Milyen futó az, aki nem tudja? - felelt szórakozottan Jazyges miközben megveregette Meyzogen vállát.
- Ha adnak bármit, azt majd bőségkor meg kell hálálnunk - számlált Karyon - Leghamarabb halat küldhetnek, ami sokáig bírhatná! -
- Legyen! - csapott Meyzogen a porba - Ma éjjel a telihold után felpakolunk, onnan majd egyből indulhatsz - állt fel amivel szó nélkül is  befejezte a tanácsot.
Alig szedték össze magukat egy fiatal lány bekiáltott az ablakon.
- Kollur uram! Jöjjön, Delrixa hamarosan világra hozza a kicsit! -
Az öreg gyógyító felpattant magához ölelve mindenét és a jósnővel és az ügyelővel együtt egy közeli viskóba futottak.
Meyzogen kettesben maradt Jazygessel.
- Esküdj Földanyánkra, hogy épségben visszaérsz! - fogta meg a futó két vállát a vezető.
- Meyzogen - nézett mosolyogva fivérére Jazyges - Már nem vagyok, azaz esetlen kecskegida, aki régen voltam, ahogy te sem vagy az a makacs farkaskölyök, akinek megismertelek. Felnőttünk mind a ketten épségben, egészségben, ahogy apánk akarta! - nézett az idősebb kék szemeibe - Apánk nem hiába választott téged örökösnek. Egy ilyen erős, bölcs és jószívű törzsfőnök nem minden törzsnek adatik! -
- Ezt csak azért mondod, hogy ne érezzem magam egy zsák rozsnak az ajtóban? - nézett Jazyges zöld szemeibe Meyzogen.
- Nem! - váltott komolyabb hangnemre az ifjabb.
- De azért ha lehet, egy darabban gyere vissza! - karolta át tejtestvérét a vezető.
Odakint javában folyt az élet. Megszületett Delrixa és Froken második gyermeke. Derub egy csepp holdvizet cseppentett az újszülött csecsemő homlokára. A csepp, ahogy elpárolgott egy kék felhő jelent meg a kislány feje felett, amiben egy róka alakja tűnt fel. A jósnő a kezével a felhőcskét a gyermek homlokára szorította, amiből két kicsi róka fül nőtt az újszülött fejére.
- Meyzogen! - hívta Derub a vezetőt, majd átadta csecsemőt neki.
Meyzogen tudta mi a dolga. El kellett neveznie. Odalépett a farkas totemhez majd a csecsemőt az ég felé tartva harsogta:
- Nap, Hold, Föld és minden istenek! Fogadjátok e gyermeknek a... - itt egy nyelésre megállt. Pipafüstnyi ötlete sem volt a kislány nevére. Végül valami felülkerekedett rajta és a hosszúnak tűnt pillanat után elkiáltotta magát:
- Berula nevet! -
Hangos éljenzés tört ki. Meyzogen megcsókolta az újszülöttet és visszaadta szüleinek.