Talán

10.

Május 5. Ma végre hazamehetek! Visszanézve az elmúlt hónapokra, nem is tűnik olyan hosszú időnek. Mikor először meghallottam, persze azt hittem, soha nem lesz vége, de itt vagyok, és a saját két lábamon hagyom el a kórházat!

Hogy összefoglaljam, mi történt a mögöttem lévő időszakban... Nos, az időm nagy részében tanultam. Mivel az iskolába nem tudtam visszamenni, így mint magántanuló letudtam a tizenegyediket, az összes záróvizsgámon sikeresen teljesítve.

Szép lassan be lett iktatva a napirendembe a masszázs és a gyógytorna, ami alkalmanként nagyjából 1-2 órát vett igénybe. Nem volt semmi extra, alap mozdulatokat kellett újra elsajátítsak, szépen lassan, először ágyban fekve, ülve, majd végül állva. Eleinte nagyon nehéznek tűnt, és időnként a kétségbeesés határán voltam, hogy ez soha nem fog sikerülni, nem fogok tudni újra járni. Ilyenkor hatalmas segítséget jelentett a családom és a barátaim biztatása. June heti 2-3 alkalommal benézett, olyankor jót beszélgettünk, nevetgéltünk, vagy együtt tanultunk.

Apuék igyekeztek minden nap meglátogatni, de ez sajnos nem mindig sikerült. Ott volt a munkájuk, az otthoni teendők, amiket nem hanyagolhattak el.
Nolan és Liam viszont alig hagytak ki egy-egy délutánt. Iskola után megebédeltek, és jöttek hozzám. Folyton a hülyeségeikkel fárasztottak, amivel mindig sikerült elterelniük a figyelmemet a problémáimról. De ha épp arra volt szükségem, nyugodtan végighallgatták a panaszkodásaimat, és igyekezték kevésbé szürke színben feltüntetni a dolgokat. Liam olyan lett nekem, mint egy bátty. Tudtam, ha bármi van, rá is ugyan úgyszámíthatok, mint Nolan-re.

Gyakran látogattam a közös helyiséget, ahol megismertem egy nagyon aranyos és kedves 16 éves lányt. Nem tudom, hogy csinálja, de a nap minden percében jókedvű, vidám, és csak úgy árad belőle az optimizmus és a pozitív gondolkodás. Mindenben meglátja a jót, sosem panaszkodik, hanem csak azt hallani tőle, hogy miért hálás és mennyire. Illik rá a neve: Hope (Remény). Neki a tervével van valami, ami miatt minden nyáron egy hetet a kórházban kell töltsön. Azt mondja, hogy ez neki már hozzátartozik az életéhez, és teljesen megszokta. Tőle már elbúcsúztam, de megbeszéltül, hogy amint ő is kijöhet, elmegyünk egy csajos programra.

Ehhez a reggelhez egy verőfényes napsütéses napot képzeltem volna el, ahol a madarak csiripelésére ébredek. Vagyis, ha egy filmben lennénk, a rendező egy ilyen képpel indítaná a jelenetet. De ez nem egy jól megrendezett film, hanem a valóság, így ehhez híven mennydörgés ébresztett, valamint az ablakpárkányon doboló esőcseppek egyenletes, megnyugtató hangja. És lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon szeretem ezt a hangot. Így talán még vidámabban ébredtem, mintha jó idő lett volna.

Előző nap Chloe már behozta a ruhámat, ami reggel már ott pihent az ágyam melletti szék támláján, így szépen óvatosan kikeltem az ágyból, és felöltöztem a saját cuccaimba. Komolyan, nem is tudom, mikor volt rajtam utoljára farmernadrág. Egy keveset bosszankodtam azon, hogy az eredetileg "skinny" nadrág mindenhol egy kicsit bő, de egy ilyen apróság nem tudta elvenni a jókedvemet. Egy egyszerű fehér pólót és egy oversize pulcsit húztam a farmerhoz, ami szintén nagyobbnak tűnt, mint az emlékeimben, de nem sokat törődtem vele.

Szintén meglepve konstatáltam, hogy a hajam is megnőtt az elmúlt hónapok alatt. Megfésülködtem és összepakoltam a még ottlevő cuccaimat. Mire Elvira bejött, én már mindennel készen voltam, a sporttáska, amiben a holmim volt, az ágyon pihent.

-Nahát, nahát. Hova sietsz ennyire?-nevetett. -Mielőtt elmész, a doktorúr szeretett volna egy mindent átfogó ellenőrzést, hogy biztos minden rendben van-e. Röntgen, vérvétel, meg egy-két általános dolog. Ha gondolod, mehetünk is. Ilyenkor reggel nem kell annyit várni.