ESÉLYTELEN - Haikyuu ff.

huszonnegyedik rész

—Bízni, bízni, majd reménykedni —

~ 3 héttel később ~

"Most mondanám a sablon dumát, hogy azóta boldogan élünk, semmi problémával, gondtalan élettel. De el kell szomorítsam azokat, akik ebben hittek.
Persze mindig vannak tökéletes pillanatok, felhőtlen emlékek, mérhetetlen öröm, stb stb. De talán a negatív dolgok jobban vonzzák az embereket, a mélybe taszítják, ahonnan igen nehéz feljönni, és azt mondani, semmi baj, minden rendben.
Rengetegszer játszottam meg a "jól vagyok, tényleg semmi baj" énemet, viszont kezdek belefáradni. Hiába pszichológus az anyám, hiába vannak jó barátaim, hiába van barátom, akivel egy hónapja együtt vagyok. Muszáj álarcot viselnem nap, mint nap, mert nem akarom magam sajnáltatni.
Egyszerűen elvesztettem a bizalmam az emberek felé, és soha nem is fog visszajönni. Olyan durván hátbaszúrtak, és azok, akikből nem nézném ki. Elárultak, megszégyenítettek, és ez egy világi trauma számomra. Semmivel sem tudom helyrehozni, hiába a rengeteg igyekezet, hogy jobbá tegyem az amúgy is elcseszett életemet, hiába maga Oikawa Tooru a képben, ha talán nincs is rá szükségem..
Összevesztünk. Vagy inkább szétmentünk? Nem tudom. De itt fekszek az ágyamon, már vagy két órája, és nem tudok sírni, üvölteni, egyszerűen képtelen vagyok bármilyen érzelmet táplálni iránta. Szerettem őt, még talán most is, de ez nem az az érzelem, amiről beszélek. Se veled se nélküled kapcsolat, amit én tettem tönkre.
Nem. Miért hibáztatom magam?! Folyamatosan ezt teszem. Nem! Ő miatta van minden. Ha nem tekint az ellenségeként egyik napról a másikra, akkor biztosan most minden rendben lenne. De nem tudok benne megbízni, bármennyire is próbálom. Bármikor ismét hátat fordíthat, amikor csak kedve szottyan. Lecserélhet az egyik rajongójára, mert miért ne. Az, hogy szeret, nem ok arra, hogy ezeket ne tehesse meg. A szabad akarat mindig is adott volt, korlátok pedig nincsenek.
Itt volt nálunk, filmet néztünk, mert természetesen már nincsen semmilyen közös programunk, témánk. Erőt vettem magamon, és beszélgettünk egy kicsit. Eleinte száz százalékosan rám figyelt, majd valakivel SMS-ezni kezdett. "Bocsi, de ez most fontos. Figyelek, itt vagyok"-mindig ezt kaptam.
Végül Tooru felkapta a vizet, hogy én már megint ezzel jövök, neki ebből elege van. "Mégis hogyan mutassam ki, hogy szeretlek? Mi kell neked ahhoz, hogy valaha is megbízz bennem?! [Név], hibáztam. Na és? Szerintem te is! Mint ahogy mindannyian. Azt hittem végre képes vagy elengedni a múltat. De tévedtem veled kapcsolatban ismét, mint ahogyan általában szoktam."-ezzel pedig becsapta az ajtót, majd elment. "

Hirtelen valaki kopogni kezdett.

- Menj el!-kiáltottad dühösen. Senki társaságára nem voltál kíváncsi.

- [Név], bejöhetek?-Hajime kedves, és aggódó hangja volt a túloldalon. Egy kicsit gondolkodtál, majd egy "gyere" után nyílott is az ajtó.

Leült az íróasztal előtti székre, és egy ideig csak csendben nézett. Kezdett kicsit zavarni, de végül ő szólalt meg.

- Oikawa tényleg szeretett téged. Vagyis még mindig szeret.-kezdett bele azon az érces hangján.

- Most erre nincs szükségem.-temetted az arcod a párnákba.

- Csak beszélgetünk, jó? Hallgass meg.-a válaszod csak csend volt.-Akármennyire is szar alaknak képzeled, valójában nem az. El tudom képzelni, hogy tényleg bármit megtenne érted. Áradozik rólad folyton, éppenséggel ajándékot akart neked venni, utánna pedig azthiszem állatkertbe vitt volna. [Név], mégis mi van veled? Egész héten csak miattad szervezkedett, és ez a hála? Én a helyedben elmennék most hozzá, és—

- Iwaizumi, ha ezért jöttél, akkor most menj el. Kérlek.-ültél fel, és a szemébe néztél.

- Én csak segíteni akarok nektek.-sóhajtott.