Talán

8.

-Elég unalmas egyedül, hogy őszinte legyek. Olyan haszontalannak érzem magam. Egész nap csak fekszek és nem csinálok az ég világon semmit.

-Lehet egy javaslatom?

-Persze.

-Időd mint a tenger. Miért nem húzol bele a tanulásba, és csinálod meg a gimnáziumból hátralevő másfél évedet háromnegyed év alatt? Így mire visszamehetsz az iskolába, kezdheted az egyetemet. Mert ahogy hallottam, nem rajongasz a jelenlegi iskoládért -mondta, és időközben lekerült a gipsz. Fura volt a csupasz karomat látni. Meg kell hogy mondjam, nem volt egy kellemes látvány, ugyanis a színe valahol a sötétkék és a sötétlila között volt.

-Nem rossz ötlet. A kérdés csak az, hogy képes vagyok e rá.

-Ezt te tudod. Bár szerintem a te kitartásoddal nem jelent majd nehézséget.

-Köszönöm. És a gipszet is - emeltem meg a karomat, ami mintha ólomból lett volna.

-Eleinte lehet, hogy furcsa lesz mozgatni. Az izmok le vannak épülve, kell egy kis idő, mire újra képesek lesznek úgy funkcionálni, mint régen. Mellesleg ez vonatkozik a másik kezedbe, a medencecsontodra és a lábaidra is. Ezért is tart eddig a gyógyulási folyamat - magyarázott pakolás közben.

-Ezt a rögzítőt kéne viseld, hogy még véletlenül se terheld még a kelleténél jobban. Persze ha egy kicsit még szeretnéd mozgatni, amit egyébként melegen ajánlok, nyugodtan leveheted. Hát, ennyi volt. Jövő héten találkozunk, és elkezdjük a gyógytornát! - mondta, és dolga végeztével visszaült a számítógép elé, mi pedig elindultunk a kórház másik felében lévő szobám felé.

-Vajon eddig is ilyen vékony volt a csuklóm? - töprengtem hangosan az említett testrészemet nézegetve.

-Valószínűleg nem. De hamar visszanyerei majd eredeti alakját, amint újra megerősödik - biztosított, és tovább haladtunk. Az ismerős ajtó elé érve megálltunk, amit nem is értettem. De mielőtt kifejezhettem volna értetlenségemet, Elvira felém hajol, és sokat sejttően elmosolyodott.

-Felkészültél? - kérdezte, mire még jobban összezavarodtam.

-Mire?

-Ne ijedj meg -nevetett.

-Hogy... Mármint mitől kéne...

Ekkor beléptünk (vagyis én inkább begurultam) a szobába, és az ott fogadó látványtól a lélegzetem is elállt.

Bent ugyanis minden tele volt lufikkal, konfettivel, na meg az összes olyan emberrel, aki a szeretetet jelentette a számomra: a családom, June, és a kosárcsapat nagy része.

-Boldog szülinapooooot! - kiáltották egyszerre, nekem meg akkor esett le, hogy ma lettem 18 éves. Annyira kiment a fejemből, hogy most szinte sokként ért a felismerés.

-Jó újra látni, hercegnő! - mondta Oliver vigyorogva.

A fekvő pozícióm kicsit kellemetlen volt ebben a helyzetben, de Elvira észrevette a problémámat és nekik oldalra fordította az ágyamat, hogy mindent és mindenkit jól láthassak.

-Kicsim! -jött oda apa és Chloe, és egy-egy puszival üdvözöltek. -Boldog 18. szülinapot édesem! Nagyon szeretünk téged!

- Én is szeretlek titeket -modolyogtam meghatottan, és nagy nehezen sikerült visszatartani a kibukkanni készülő könnycseppeket.

-Na hugi - lépett most hozzám Nolan, és kezét a vállamra tette - milyen érzés hivatalosan is nagykorúnak lenni?

-Egészen különleges- szórakoztam el - mintha egy új ember lennék...

- Még jó, hisz az is vagy. De ez nem azt jelenti, hogy akármikor ihatsz alkoholt - rázta meg fenyegetve az ujját, de közben a szája sarkában mosoly bujkált.

-Az, hogy 18 éves lettem, nem változtat a tényen, hogy nem szeretem az alkoholt. Kivéve az édes vörösbort. De azt is csak mértékkel - magyaráztam nagy bölcsen, a többiek meg nevettek.

-Na, Nolan, lejárt az időd, minis akarunk beszélni a szülinapossal! - tolta félre a bátyámat Briant.

-Olyan jó látni titeket! - mondtam őszintén, mert tény és való, hogy már hetek óta nem találkoztunk.

-Ne viccelj, annyira hiányoztál! - hajolt közelebb, és óvatosan megölelt. Úgy vigyázott rám, mint egy kismadárra, vagy egy értékes porcelánra, ami bármelyik pillanatban összetörhet.

A többiek is követték a példáját, én pedig ügyetlenül, fél karral karoltam át őket.

Miután mindenki felköszöntött , valahonnan elővettek egy fehér tortát, amin vörös rózsák és macaron-ok voltak díszítésképpen. Gyönyörű volt.

-Ha nem bánod, most az egyszer átvallalom a tortavágást tőled - mondta Chloe, és helyettem is végrehajtotta a ceremóniát.

Mindenki evett, ivott, és jól érezte magát. Még én is elfeledkeztem arról, hogy kórházban vagyok, egyszerűen csak élveztem, hogy olyan emberek vannak körülöttem, akik a világot jelentik nekem. És boldog voltam.