Téves szám, kölyök!

26. Zuhanás

Peter

Elárulom nektek, hogy amikor beüt minden létező mellékhatás, na az baromira nem vicces. Olyannyira fájt a gyomrom, hogy egy kis labdává görnyedve feküdtem az ágyon és ha csak megpróbáltam pozíciót változtatni vagy egyáltalán bármilyen módon mozogni, úgy éreztem minden falat reggelit kiteszek. Az is igaz, hogy a többiek mindent megtettek, hogy jobban érezzem magam. Idővel egyre többen jöttek a betegszobába és ha nem lettem volna annyira rosszul, talán azt is megfigyeltem volna, hogy MINDEN Bosszúálló ott volt velem. De ilyen állapotban? Örültem, ha a reggeli a helyén marad.

***

Idővel tényleg kezdtem magam kicsit jobban érezni, de a gyomrom még mindig rémes volt. Legalább már fel tudtam ülni.

- PÉNTEK, hogy van? – kérdezte Mr. Bucky.

- Most ezt úgy kérdezted, mintha legalább haldokolna! – kapta fel pánikolva a fejét Mr. Stark.

- Hát, eléggé úgy tűnik.

- Rugdalódzós koffein-túladagolása múlóban van. A felhalmozódott koffein mennyiség folyamatosan csökken a szervezetében. Számításaim szerint néhány órán belül teljes mértékben egészségesnek lesz mondható.

- Örülj neki, hogy csak egy kisebb adagot vittél be, fiam – kócolta össze a hajam Mr. Rogers.

Csak mosolytam rajta. Szerintem igenis nagy adag volt, de csak áldani tudom a gyors anyagcserémet. 

A semmiből egyszer csak egy hatalmas robbanást hallottunk és elsötétült minden. Szinte azonnal kigyúltak a vészjelzők, egyidejűleg pedig megszólalt a vészriasztó.

- M-mi a fene történik? – kérdeztem és gondolkodás nélkül ugrottam ki az ágyból. A fájdalmaimmal együtt. De Mrs. Stark a vállamnál fogva húzott vissza.

- Nem tudom, de te maradj itt Pete! Majd mi utána járunk – mondta, majd belépett saját vasember-páncéljába. Más körülmények között megcsodáltam volna Vasember kék és egyben női változatát, de Mr. és Mrs. Hős kirohantak, a többiek pedig szorosan követték őket. A hirtelen beállt csendben próbáltam rájönni, hogy mi a fene történhetett. A vészjelző továbbra sem hallgatott el és senki sem jött vissza.

Ekkor váratlanul berobbant a mellettem lévő fal. A leszálló porban egy vörös-szemű robotot pillantottam meg, ami lassan felemelkedett, majd megindult felém. Azonnal kiugrottam az ágyból, persze baromi ramatyul éreztem magamat, szóval amint a robot megragadott, nemes egyszerűséggel az arcába toltam a reggelim. A trutymótól megzavarodhatott a navigációs rendszere, mert bár elengedett és lelassult, de továbbra is el akart kapni. Nem is gondolkodva átszaltóztam a feje felett és a hátára ugrottam. Megpróbált lerázni, de nem foglalkoztam vele, szorosan kapaszkodtam és azon voltam, hogy felnyissam a koponyáján található panelt. Amint felpattant, azonnal kihúztam egy marok vezetéket, a robot pedig őrült repkedésbe kezdett, egyenesen ki a betegszobából. Amint megláttam, ahogyan a többiek más robotokkal küzdenek, leugrottam a „sajátomról" és hagytam, hogy egy másiknak ütközve felrobbanjon. Az ellenséges szerkezetek közül több is lángra kapott és mint egy láncolat, olvadozni kezdtek. Annak ellenére, hogy a gyomrom továbbra is iszonyúan görcsölt, görnyedezve, de elmosolyodtam. Viszont az a robot, amelyikre biztosra vettem, hogy felrobbant, nagy nehezen feltápászkodott és kuncogni kezdett. Baszki.

- Ennél szánalmasabbak már nem is lehetnétek. Egy gyerek próbál megmenteni benneteket. Milyen édes... – nevetett.

- Peter! – kiáltott fel rémülten Mr. Stark, ahogy meglátott engem.

- Ó, tehát ismered. Akkor miért nem hívjuk közelebb és játszunk vele, Stark? – mondta a robot gonoszul búgó hangján.

Nem tagadom, riadt tekintettel néztem egy pillanatig az egyik felém közeledő robotot, aztán rohanni kezdtem. Közben – a zajokból ítélve - a Bosszúállókra ismét rátámadt egy nagy csapat konzervdoboz.

- NEM FUTHATSZ EL ELŐLEM, KÖLYÖK – visszhangzott a szerkezetekből.

- Hát jó - mondtam és elhajoltam az üldözőm elől, ami csak pár centire zúgott el felettem és akkor bedobtam azt, amit a betegszobában. – Akkor repülünk!

Egyetlen ötletem volt, ami talán elég nagy rizikó faktorral bírt. De őszintén megmondva, közel s távol még ez volt talán a legbiztonságosabb.

Tony

Ha ezek a szemét androidok csak egy percre békén hagytak volna, könnyűszerrel megtalálom Petert és biztonságba helyezem. Na, az jó lett volna.

- Hé, bádogdoboz! – hallottam valahonnan Peter hangját.

Magam mögé pillantottam és azt láttam, ahogy ott áll féltérden, kezében a gammasugár-vető. Úgy tűnt Ultronra céloz.

- Mondd, hogy Pirítós! – kiáltotta és kilőtt.

Bár szerencsétlenségünkre a kölyök nem Barton, szóval totál elvétette és az egyik panoráma ablakot találta el.

- Pete! – kiabáltam. – Tűnj onnan, mielőtt...

De az egyik robot hátulról megragadta és egyenesen az android felé repült vele. Ekkor hirtelen minden robot megmerevedett. Rémülten néztünk Ultronra.

- Hacsak egy ujjal is hozzáérsz... - fenyegetőzött Carol.

- Akkor mi lesz? – mosolygott önelégülten és még jobban magához szorította Petert.

- Ez! – mondta Peter és egy gyors mozdulattal Ultron fejéhez nyomott valamit, amint az éktelen sivításba kezdett, a többi robot pedig újfent támadásba lendült.

De ennél sokkal fontosabb dolog ébresztett bennem rémületet. Ultron az elektromos sokktól hátrabucskázott és az ablakot áttörve kizuhant az épületből. Peterrel a karjai között.

Peter

Annak ellenére, hogy én is kaptam rendesen az elektromos sokkból, megengedtem magamnak egy önelégült mosolyt mindaddig, amíg ez a bádogdoboz ki nem rántott magával az ablakon. A zuhanás közben már nem szorított annyira, így könnyűszerrel a hátára tapasztottam magam néhány hálóval.

Csak tönkre kellett tennem a központi adattárolóegységét, akkor nem tudja felvinni magát más rendszerbe. Mindez szép és jó terv volt, de a talaj baromira gyorsan közeledett, ami eléggé nyugtalanító volt.

- NEM TUDOM, HOGY MIVEL PRÓBÁLKOZOL, DE NEM FOG MŰKÖDNI!! – kiáltotta Ultron és őrülten száguldozni kezdett, hogy lerázzon magáról.

A tapadós lábamnak köszönhetően fennmaradtam és sikerült tönkre vágnom a központját. Viszont ez okozott némi problémát. Túl messze voltam a toronytól, hogy a hálómmal elérjem azt, vagy bármilyen másik épületet, szóval a gravitáció erősen húzni kezdett minket a föld felé. Ellöktem magamtól a roncshalmot, hogy minél kisebb súllyal zuhanjak. Mivel ez nem sokat segített, továbbra is gyorsan száguldottam a végzetem felé. Kezdtem feladni. Így ér véget a dicsőség. Ekkor meghallottam egy közeledő fémes hangot. Reménykedve kerestem a forrását és akkor megláttam a felém száguldó Mr. Starkot. Mindkét karomat kinyújtottam felé, hogy könnyebb legyen elkapnia. Már úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni, nem ér el időben, amikor az utolsó pillanatban mégis megragadott.

- Megvagy! – kiáltott fel és egy határozott rántással felfelé húzott. Erősen tartott és mivel én is reszkettem, nem nagyon ellenkeztem. Csak amikor feltűnt, hogy úgy tart, ahogy a kisgyerekeket szokás, mikor megbüfizteted őket, akkor vörösödtem el egy kicsit.

Visszarepültünk a toronyba a törött ablakon keresztül és amint padlót értem, Mr. Stark dühösen lépett ki a páncéljából.

- Aztarohadt! Nem hiszem el, hogy működött! – mondtam és próbáltam kevésbé zihálni.

- Mégis mi a francot képzeletél Peter? – kérdezte hűvösen Ms. Romanoff és leült mellém a padlóra.

- Abba a zuhanásba bele is halhattál volna! Azt hitted, hogy hirtelen megtanulsz repülni?! – ordította Mr. Stark.

- A Red Bull száárnyakat aad! – válaszoltam nevetve.