Téves szám, kölyök!

19. Nyűg

Peter

- Hihetetlen, hogy ez tényleg megtörténik! – mondtam, majd lehuppantam az ágyra.

- Tök szuper lesz, Pete! – bizonygatta Ned már vagy a századik alkalommal videochaten.

- De mi lesz, ha elkezdek hangosan horkolni vagy... vagy ha nyűgös leszek reggel? Tudod mennyire hisztis tudok lenni!

- Ezért vagyok én – húzta ki magát büszkén. – Kinyitottad már a csomagot, amit adtam?

- Még nem... Miért? – kérdeztem, ahogy az asztal mellé ledobott hátizsákomhoz léptem.

- Basszus haver, akkor nyisd ki!

Bólintva nekitámasztottam a telefonomat a falnak, hogy kibontsam a „csomagot", amit Ned adott korábban. Igazából nem is csomag volt, hanem sokkal inkább néhány rétegnyi barna uzsonnás zacskó. Amikor leszedtem az összeset, némi habozással pillantottam vissza a székes csávóra.

Vett nekem egy Red Bullt.

- Nem is tudom, Ned. Ezelőtt még sosem ittam energiaitalt és most... most már ráadásul szuperérzékeim vannak.

- De általában akkor vagy nyűgös reggelente, amikor fáradt vagy, szóval arra gondoltam, hogy ez segíthet. A biztonság kedvéért csak egyet vettem, mert nem voltam benne biztos, hogy mit fogsz szólni és elsőre jobb nem is kockáztatni.

- Elviszem, de valószínűleg nem fogom meginni, oké? – mondtam és eltettem a Red Bull a táskámba.

Tony

Végre befejeztem Peter szobáját és így már sokkal kevésbé hasonlít egy szürke cellára. A kölyök vajon koránkelő? Na majd meglátjuk.

- Uram, a gonosz balerina szeretné, ha csatlakozna hozzájuk a tárgyalóban.

- Mondd meg neki, hogy megyek – válaszoltam.

***

Mikor odaértem, feltűnt, hogy a többiek is ott vannak. Kihagytam egy meetinget? Talán jobban kéne figyelnem rájuk.

- Tony, van némi problémánk – nézett rám komoly tekintettel Pepper.

- Csak haladjunk, a kölyök nemsokára itt van – sürgettem türelmetlenül.

- Épp ez a probléma. Gondold csak végig: kik csatlakoznak hozzánk hamarosan? - kérdezte, de választ sem várva folytatta. - Nem mások, mint azok, akiknek éppen titkos küldetésen kellene lenniük, de elcseszték és lebuktak, szóval öt órán belül itt lesznek!

Baszki.

A többi Bosszúállónak fogalma sincs Peterről. Amikor elmentek, egy darab gyakornok sem volt ezen az emeleten és a kölyök nemsokára megérkezik.

- Csak mondjuk el nekik az igazat! – javasolta Steve.

- Remek ötlet, Kap! – válaszoltam. – Fogadjuk őket egyszerűen az igazsággal! „De jó, hogy itt vagytok! Amíg elvoltatok, elkezdtünk üzengetni egy kamasszal, aki 'emoji-bandaként' ismer minket, mert nem akartuk elárulni az igazi nevünket. Amúgy itt tölti a hétvégéket meg a délutánokat, mert azért együtt akarjuk tölteni vele a szabadidőnket, anélkül, hogy megtudná kik is vagyunk; szóval felvettem gyakornoknak. Ennyi az egész, de ne mondjátok el neki. További kibaszottul szép napot!" – hadartam el idegesen egy levegővel.

- Jól van, de akkor mit mondjunk? – aggodalmaskodott Steve.

- Mit szóltok ehhez: - vetette fel Clint. - Amíg nem voltak itt, volt egy kis csihi-puhi a városban. Peter segített nekünk, mint egy egyszerű, de bátor és fiatal new york-i polgár. Ugyanakkor megsérült és mivel a nénikéje a hétvégén nincs a városban, felajánlottuk, hogy maradjon itt nálunk, a későbbiekben pedig nézzen be hozzánk nyugodtan délutánonként. Jól hangzik, nem?

- Elég erőltetett – kételkedett Bruce.

- De hihető. Csak figyeljünk arra, hogy akkor próbáljuk beadni ezt a sztorit a többieknek, amikor Peter épp nincs ott.

- Jól van. Úgy tűnik legalább van valami tervünk.

Peter

Elköszöntem Maytől és a torony bejárata felé indultam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha azért jövök ide, hogy itt töltsem a hétvégét. Belépve rögtön az asztaluk mögött ülő Ms. Hannah-t és Ms. Gwen-t pillantottam meg, szóval oda is mentem hozzájuk, ahogy ilyenkor mindig. Ms. Hannah azzal a hamis kedvességgel nézett fel, amivel mindenkit fogadni szokott, de amint észrevette, hogy csak én vagyok az, őszintén elmosolyodott.

- Ó, szervusz, Peter! Örülök, hogy látlak – mosolygott vidáman. – Korábban jöttél, mint vártam.

- Tényleg? Ha kell visszajöhetek ké-

- El se kezd, drágám – vágott közbe. – Csak te vagy az első tinédzser, akit hétvégén ébren látok délután egy  óra előtt.

- Ó... Hát... Nem nagyon tudtam aludni előző este.

- Remélem, ez csak egyszeri alkalom volt, Pete – szóltalt meg Ms. Gwen anélkül, hogy felpillantott volna a munkájából.

- Ugyan, biztos csak izgatott a hétvége miatt. Igaz Pete?

- Igen – feleltem. – Egy kicsit félek, hogy reggel nyűgös leszek vagy hogy hangosan fogok horkolni...

- Na figyelj csak - tette csípőre a kezeit. - Először is: Az épület legtöbb fala hangszigetelt. Másodszor: Mr. Stark mindaddig, amíg nem kapja meg a reggeli kávéját, olyan hisztis, mint egy kétéves. Nem lesz baj, hidd el – simogatta meg a vállam biztatóan.

- Biztos? Mi lesz, ha Mr. Stark úgy gondolja, hogy csak egy nyűg vagyok?

Erre Ms. Gwen is felnézett a papírmunkából és zavarodott tekintettel bámult rám.

- Peter... Már hogy lennél te bárkinek is nyűg? Te magad vagy a jótét és az ártatlanság megtestesülése! – mondta, mire kissé elpirulva a padlót kezdtem bámulni.

- Látod?

- Gwennek igaza van, Pete. Nem mellesleg mi már nyolckor itt vagyunk. Ha bármire szükséged van, csak gyere le hozzánk.

- Köszönöm – néztem rájuk mosolyogva. – Most már ideje felmennem – szabadkoztam.

- Igazából Mr. Stark kérte, hogy várd meg, amíg lejön érted és felkísér.

- Ne, ne, ne, ne, ne – hadartam ijedten. – Nem kell! Nem akarok a terhére lenni! – pánikoltam be.

- Terhére lenni kinek? – kérdezte valaki mögülem.

Rögtön lefagytam és csak a tekintetemmel kérdeztem: Itt van a hátam mögött, igaz?. Mosolyogva bólintottak, látszólag jól szórakoztak a szerencsétlenségemen. Miután lassan megfordultam, szembe találtam magam az egyetlen és utánozhatatlan Tony Starkkal. Fél szemöldökét felvonva bámult rám, kétségkívül válaszra várva.

- Ó, h-helló, Mr. Stark... Igazán nem kellett volna lejönnie értem – hablatyoltam némileg szégyenkezve.

- Ugyan! Természetes, hogy lejövök és felkísérem a kedvenc gyakornokomat – mondta a kezét a hátamra téve.

- Viszlát Ms. Hannah, viszlát Ms. Gwen!

- Szia, Peter!

- Már el is bűvöltük a hölgyeket, ahogy látom – kuncogott Mr. Stark, ahogy a lifthez sétáltunk.

- Mi-Micsoda? Én... Dehogy. Csak néha-néha segítenek nekem – feleltem némileg pánikolva.

Nem akartam, hogy Mr. Stark rossz véleménnyel legyen rólam.

- Nyugi, kölyök! – veregette meg a vállam Mr. Stark, mikor beléptünk a felvonóba. – Csak vicceltem.