Téves szám, kölyök!

17. Az ájulás

Tony

Együtt ücsörögtünk a konyhában Peterrel. Jól tudtam, hogy a többiek is szeretnének némi időt tölteni vele, szóval úgy döntöttem, hogy ma nagyon lassan iszom meg a kávém. Csupán merő jófejségből. Őt nézve eszembe jutott, hogy hol is hagytuk abba a tanulást. A második világháborúval volt valami.

- Hé, Kap! – szóltam oda, mire Steve és a többiek elcsendesedtek.

- Peternek van némi házija a második világháborúval kapcsolatban. Nem segítenél neki egy kicsit? – kérdeztem a fiú helyett. Tudtam, hogy túlságosan szégyenlős.

- Persze, miért ne? Mit szólsz hozzá, fiam?

- Öhm, igen, az szuper lenne – hebegte Peter.

- Akkor meg is van a holnapi program. De addig is – néztem a fiúra -, neked és nekem van némi elintéznivalónk. – Azzal letettem a bögrémet és elindultam.

- Azonnal, Mr. Stark, csak rendet teszek magam után – pattant fel és a folyosó felé sietett, de félúton hirtelen megtorpant. Karját a hasára szorította és mielőtt bármit is kérdezhettem volna, összegörnyedve ájult a padlóra. Rémülten rohantam oda hozzá.

- Dr. Banner, úgy tűnik Peter összeesett a konyhában – hallatszott P.É.N.T.E.K. hangja.

- Igen, tudom, P.É.N.T.E.K., vigyük a gyengélkedőbe – szólt Bruce kissé bosszúsan.

Peter

Mihelyst kissé felemeltem a szemhéjam, éles fény vakított el. Ahogy feljebb tornáztam magam, épphogy csak résnyire bírtam kinyitni a szemem.

- Uram, Peter felébredt.

Hallottam, ahogy valakik körém gyűlnek. Lassan megpróbáltam újból kinyitni a szemeimet, ezúttal több sikerrel. Úgy tűnt, hogy valamiféle laborban, orvosi szobában vagyok. Amikor megértettem, hogy Mr. Stark és a többiek azok, akik az ágyam körül ácsorognak, azonnal teljesen magamhoz tértem. Ellenben, amilyen hirtelen felpattantak a szemeim, olyan hirtelen szörnyű fejfájásom támadt. Mintha Thor pörölyével verték volna a koponyámat.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Elájultál a konyhában – válaszolt aggódva Mr. Stark.

- Meddig voltam kiütve?

- Csak egy fél órát – felelte Dr. Banner, ahogy a kezembe adott egy pohár vizet.

- P.É.N.T.E.K. szerint van némi gyomortájéki belső vérzésed. Hogyan szerezted? – faggatott Mr. Barton.

Hogy némi időt nyerjek megköszöntem a vizet és belekortyoltam. Basszus.

- A barátommal volt egy kis balesetünk tornaórán – hazudtam

- Milyen baleset? – tette keresztbe a karját Mr. Rogers.

- Öhm... segíteni akart nekem lenyűgözni valakit. Szóval azt találtuk ki, hogy majd úgy csinál, mintha meg akarna rúgni és... izé... én meg megfogom a lábfejét és kifordítom. De nem figyeltem eléggé és hát piszkosul erőset tud rúgni...

Némileg összezavarodva bámultak rám, de nem hibáztattam érte őket. Nagy baromság volt ez a történet. Tulajdonképpen meglepődtem, hogy a hülye fejemmel ilyen gyorsan ki tudtam ezt találni.

- De... Miért? – kérdezte Mrs. Stark.

- Akkor jó ötletnek tűnt – vontam meg a vállam.

- És én még azt hittem Tony lesz rád rossz hatással – szólt közbe Mr. Rhodes szarkasztikusan.

- Hé!

- Jól van, jól van! Csak ne csinálj többé ilyet, Peter. Kis híján szívinfarktust kaptunk egytől egyig – sóhajtott Ms. Romanoff.

- Megígérem... és bocsánat, hogy megijesztettem magukat – motyogtam szégyenkezve.

- De legalább jól vagy, csak ez számít, kölyök – veregette meg a vállam Mr. Stark.

- Bruce, Pepper – szólt halkan Ms. Romanoff. – Válthatnánk pár szót odakint?

Dr. Banner és Mrs. Stark bólintott, majd követték kifelé Ms. Romanoffot.

- Talán vissza kéne mennem a laborba, így sosem teszek rendet – mondtam, de ahogy fel akartam kelni az ágyból, Mr. Barton megállított.

- Nem-nem, kölyök. Nem császkálsz innen sehova mindaddig, amíg a nénéd érted nem jön.

- Felhívták a nagynénémet?!

- Mi? Nem. De talán fel kellene.

- Kérem, ne. Csak zavarnák a munkában, nekem meg már semmi bajom – álltam fel.

- Oké, de akkor is ágyban maradsz – lépett oda Mr. Rogers és nemes egyszerűséggel visszatett az ágyra.

- Összeszedem a holmidat – szólt Mr. Stark, majd Mr. Rhodessal a sarkában kiment a gyengélkedőről.

- Nem vagyok valami nagy segítség, ha csak itt fekszem – sóhajtottam, mire Mr. Barton és Mr. Rogers odahúztak az ágy két oldalára egy-egy széket.

- Hát igen – ültek le. – De mi lenne, ha inkább velünk beszélgetnél helyette? – mosolygott Mr. Barton.

- Beszélgetni akarnak? Velem?

- Úgy van. Elég jó fej kölyöknek tűnsz.

- Izé, köszönöm – mondtam kicsit elpirulva.

Bruce

Peperrel követtük Natet. Amikor már elég messze voltunk az orvosi szobából, szembefordult velünk. Pontosan tudtam mi jár a fejében.

- Hazudik – jelentette ki.

- Nem mondod? - forgattam a szemeimet.

- De miért mondta nekünk először, hogy elesett, aztán meg ezt a hülye sztorit? Még a csoportban sem említette – mondta Pepper.

- Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy rejteget előlünk valamit – válaszoltam.

Elgondolkoztam, hogy mit is takargathat Peter, de az szinte bármi lehet. Ráadásul még csak nem ismer minket. De ismeri „Mr. Emoji barátait". Ugyanakkor jól mondta Pepper, még csak nem is említette, pedig ott mindent el szokott mesélni.

- Majd én utánajárok – mosolyodott el Nat.

- Csak nyugodtan, majd meglátjuk mire jutsz anélkül, hogy bármit feltörnél vagy bárhova betörnél. Ne feledd, nem akarjuk megsérteni a magánéletét.

Tony

Ahogy elsétáltam Pepperék mellett, simán kihallgathattam volna őket. De egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, így inkább csak elmentem mellettük. Rhodey szorosan követett, valószínűleg úgyis elmondanák, ha valami nagy baj lenne.

- Akarom tudni? – kérdezte.

Mélyet sóhajtva léptem be a liftbe.

- Egyszerűen csak... Nagyon megijedtem, hogy baja esett – nyomtam meg a gombot.

- Mint mindannyian. Szóval?

- Csak... Nem szoktam különösebben aggódni, ha valamelyik alkalmazottam megsérül. Ez más, Rhodey. Még csak egy hónapja ismerem a kölyköt, de most mégis... Amikor összeesett... Csak legszívesebben jól megverném azt az idióta haverját, márha tényleg baleset volt egyáltalán.

- Hát, szerintem csak simán félted a kölyköt. De, Tony, nem ciki, ha Peterrel jóban vagytok, mint a barátok. Tulajdonképpen az a gyerek olyan, mint te, csak kicsiben!

- Kösz, Rhodey.

- De nehogy azt hidd, hogy állandóan a laborba zárva megtarthatod magadnak! Mi is akarunk vele lógni! – nézett rám Rhodes szigorúan.

- Persze-persze. Kaptok tíz percet – mondtam nevetve a liftből kifelé.

- Álmodban, Tony!