A legenda rabja

Wiltshire

Winter Harris legtöbb idejét a képzeletében töltötte. Kislány korától kezdve megálmodott magának mindent, amit csak akart. Egy izgalmasabb várost, mint Blackrock, érdekesebb családot, mint Dustin és Camilla Harris, jobb barátokat, mint az iskolai lányok, kalandosabb mindennapokat, mint amik megadattak neki. Sosem panaszkodott, nem volt elégedetlen, hiszen tudta, álomvilágához úgysem hasonlítható semmi sem. A képzeletében az lehetett, aki akart, ott ahol akart, úgy, ahogy akart.
A kocsi ablakán kinézve, azt képzelte Monte Carlo-ba utazik, mint világhírű írónő, egy olyan hotelbe, ahol megtiszteltetésnek veszik, hogy csak beteszi a lábát. A sofőr csendben vezette végig az utat, azon gondolkodva, vajon megzavarná-e, ha aláírást kérne.
- Winny, megjöttünk! - szakította ki hirtelen anyja hangja képzelgéséből.
És hirtelen visszacsöppent az arconcsapó valóságba. Wiltshire sötét felhői szinte gúnyosan figyeltek le rá, szülei pedig kérdő tekintettel várták, hogy mégis mikor szándékozik kiszállni az autóból és segíteni behordani a dobozokat.
Ahogy azonban jobbra nézett az utcán, és meglátta az új házukat, tekintete lelkesebb lett.
- Itt fogunk lakni? - kérdezte izgatottan.
- Igen, nem emlékszel? Kiskorodban jártál itt, mikor nagyapát és nagymamát látogattuk meg - idézte fel Dustin Harris.
- De, valami rémlik - válaszolt valamit reflexből, majd szaporán kikászálódott a kocsiból.
A kopott fehér téglájú, fekete vasú kerítés mögött hatalmas kert állt, egy borostyánnal benőtt, fehér szökőkúttal és Winter számára idegen, sötét árnyalatú növényekkel. A várszerű ház kétemeletes volt, sötétbarna téglákkal, alsó és felső terasszal, valamint egy kőkéménnyel. Számos tuja sorakozott fel az udvarban, de nem egymás mellett, hanem szétszórva a térben.
- Milyen szépen helyrehozta a kertet Rachel, nem igaz? - mosolygott elégedetten Camilla.
- Olyan, mintha egy kísértetház lenne - lelkesedett Winter.
- Ne butáskodj már, nincs benne semmi ijesztő - nevetett zavarzan Dustin.
- Csak várd ki az estét, míg rejtélyes hangok jönnek a padlásról - vigyorgott rá apjára a lány, majd látva lesújtó tekintetét, felkapta a kocsiból farmertáskáját és elment felfedezni a házat.
- Sosem fogom megérteni a humorát - jelentette ki Dustin, Camilla pedig helyeslően bólogatott, majd elkezdték kipakolni az autót.

Winter ámuló tekintettel lépett be a teljesen fa borítású házba, ami sokkal hangulatosabb volt, mint kintről képzelte. Hatalmasak voltak az egybekötött helyiségek, az előtér, a nappali, a konyha mind egy helyiségben voltak, nem választotta el őket ajtó. Az emelet mindössze egy galéria szerű, lépcsővel összekötött szint volt, egy hatalmas szarvasfejjel díszítve, ami nemigen nyerte el Winter tetszését, de tudta, nagyapja mindig is szeretett vadászni. Bár sosem engedte senkinek, hogy vele tartson, pedig apja elmondása szerint, szívesen vele tartott volna a nagyobb vadászatokra, melyekre heteket készült nagyapja.
A bőrkanapék előtt egy komódon, széles képernyőjű tévé állt, Winter pedig előre sejtette, nem igazán fogja használni. A szoba szélén egy vaskos, szürke kandalló állt, tetején pedig temérdek fénykép családról, barátokról és vadászatról.
Zömök, fából tákolt oszlopok tartották össze az emeletet a földszinttel, melyekre tükrök és szárított virágok voltak felaggatva.
- Winny! - trappolt le a lépcsőről a lány nagymamája, Rachel, ki igen fiatalos formában volt.
- Nagymama, szia! - köszönt kissé furcsán Winter, és megölelte nagymamáját.
Négy éves volt, mikor utoljára látta, nagyapja temetésén. Azóta csak szülei látogatták meg Angliában, állítólag nem igazán volt vendégszerető kedvében.
Winter még meg sem született, mikor nagyszülei elhagyták Írországot, de azt tudta, szülei könnyedebben fogadták a hírt, mint az szokványos két húszévestől.
- Alig voltál akkora, mint a konyhaasztal, mikor legutoljára láttalak, kedvesem! - örömködött harsányan az asszony.
- Jó újra látni - mondta mosolyogva, amit a leg helyénvalóbbnak érzett.
- Anya! - lépett be vidáman Dustin az ajtón, majd megölelgette édesanyját, Camilla pedig két puszival köszöntötte anyósát.
- De jó, hogy megjöttetek, gyertek, van süti a konyhában! - invitálta beljebb családját Rachel.

Winter egészen kedvesnek találta nagymamáját, és a hely is teljesen lenyűgözte. Nem igazán volt a költözés gondolata ellen korábban, igen unalmasnak találta szülővárosát, barátai sem szórakoztatták soha eléggé, hogy maradni vágyjon, ezért minden mindegy alapon pakolta össze az egész életét és vágódott be a kocsiba, hogy nekivágjon az angliai kalandnak, ahogy a szülei emlegették valószínűleg valamilyen mevelési tanácsadó könyvnek köszönhetően. Alapvetően Camilla újságírói munkájának köszönhetően költöztek Wiltshire-be, ugyanis az itteni egyik híresebb szerkesztőség adott neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
Winter fa borítású szobájába belépve szinte már látta, hogy fogja dekorálni. Az ágya melletti és az azzal szembe lévő falra már vettek erdős tapétát, ami a sötét fa mellé tökéletesen passzolt, és az ágyra való mű borostány, és növények is be voltak már készítve egy dobozba. Odahaza, Írországban is erdős témájú volt a szobája. Elkezdte kipakolni a holmijait, és kinyitotta az ablakot, ami az erdőre nézett. Mélyet szippantott a friss levegőbe, és úgy érezte, lehet ez az otthona.
Olyannyira elmélyült a hely atmoszférájában, hogy észre sem vette a padlón ékeskedő karomnyomokat.