𝖘𝖘𝖘 ▎𝐒𝐙𝐄𝐍𝐀 𝐄𝐒 𝐒𝐙𝐀𝐋𝐌𝐀
▬▬▬▬▬ 𓂅 Ꮺ࣭۪ ♡゙˖ʚ ɞ 𓏲˖ 𑁍 Az életben nem minden úgy történik, ahogy mi arra felkészülünk, de csak az számít hogyan reagálunk a váratlan eseményekre. Legyen az egy süllyedő hajó, egy önálló országként működő ti...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megtörve pihentettem fejemet Lukas mellkasának döntve, ölelésének kényelmébe burkolózva. A sós könnyek arcomra száradtak, miután a fiú kisugárzása zokogásomat a múltba taszította, jelenembe nyugodtságot teremtve.
― Menjünk haza ― szántotta hátamat ujjbegyei lágy érintésével, hogy elérje, lefejtsem magamról kezeit, ezzel szabaddá engedve mindkettőnket. Az irracionális szcenáriótól feszengve könyökömet csipkedtem, amíg Lukas mellett némaság kendőjével bekötött szájjal távoztam a kórházból. ― Vezethetsz te, ha szeretnél ― ajánlotta fel nagyvonalúan. Önmagához képest túlságosan is nagyvonalúan.
― Kétlem, hogy képes lennék rá ― utaltam lelkiállapotomra, bár fizikailag sem éreztem magamat megfelelőnek. Lilára hűlt, remegő ajkaimhoz hasonlóan karamell színű, fedetlen végtagjaimon libabőr fejezte ki a hűvös nyári hajnal csípősségét.
Lukas némán ült a kormány mögött s én hasonlóan szótlanul pihentettem fejemet az ablaknak döntve. A sírástól vérágakkal keretezett, étcsokoládé barnán sötétlő íriszeimben tükröződő hálám nem fejezte ki kellően, amit éreztem azért, hogy nem magyarázott reménnyel kapcsolatos lelki hókusz pókuszt, sőt, sajnálkozó pillantással sem illetett.
Mikor délután elhagytuk a farmot, nem volt lehetőségem körülnézni, mert teljesen be voltam zsongva Max miatt, ezúttal viszont alkalmam adódott rá, amivel éltem is.
A poros földúton haladva szemügyre vettem a fa léces kerítéssel határolt füves területet, melyet egy fából épített istálló kötött össze a kerttel. Lukas otthonát gondozott kert ékesítette kevés virággal, ám annál több formára nyírt örökzölddel, amik különböző árnyalataikkal színesítették a látványt. A ház melletti garázsban leparkolva barkácsoláshoz szükséges, illetve a gazdaságban használatos szerszámok nyerték el figyelmemet.
― Milyen különleges dolgot vélsz felfedezni ebben a szegényes garázsban?
― Semmi ide nem illőt, azt hiszem ― járattam tekintetemet a polcokon rendetlenül heverő csavarhúzókon és kalapácson, a falra szerelt kerékpáron, miközben fájdalmas emlékképek ötlöttek fel bennem, amint a próbateremben szenvedtem a nyár derekán, míg kortársaim önfeledt nevetéssel élvezték ki gyermekkorukat az utcánkban biciklizve.
― Akkor meg ne bámészkodj, ez nem egy múzeum ― hallottam hangját tompán, ugyanis múltam jelenetei hangosabban tomboltak elmémben, azonban célja elérése érdekében kezét könyökömre fonva buzdított indulásra, kiszakítva az álmodozásba mélyülésből.
― Vedd le rólam a kezed! ― rivalltam rá, érintésében gyengédség nyomait nem, csupán végrehajtás szándékát látva. Vonakodva fejtette le ujjait könyökömről, majd szapora léptekkel elhagyva a melléképületet, hagyott maga mögött.
― Szedd a virgácsaidat, holnap korán kelünk ― kiáltott utánam száznyolcvan fokot perdülve, hogy szembe kerülve velem, így már hátrafelé megtéve lépteit haladjon, míg én szemeimet forgatva loholtam utána.
