A Granger faktor

5: Mugli

„Az egész történelem azt tanúsítja, hogy mi nem tanulunk a múltból."

Isaac Asimov

A Mágiaügyi Főbíróság épülete toronyként magasodott London fölé. Sötét, rideg falait hegyes kerítés övezte. A hatalmas bejárati kapu felett egy fémes fényű címer díszelgett, mely vörös alapon egy fekete, szárnyait széttáró sast ábrázolt. Alatta messziről is kiolvasható volt:

Fiat iustitia, perdat mundus!

Legyen igazság, még ha belepusztul is a világ! – fordította le magának a lány.

Hermione önkéntelenül is aprónak érezte magát, ahogy felnézett az épületóriásra. A borult égboltot viharfelhők lepték el, a levegőt dörgés rázta meg, s az eső kövér cseppekben hullott főhősnőnk hamuszürke esernyőjére. Kék kosztümje hozzátapadt a karjához, a táskája szíja húzta a vállát, lapos talpú cipője cuppanó hangot hallatott, ahogy felemelte a betonról.

Pár perce tartózkodott ebben a világban, de már utálta a környezetét. A viszolygását, visszagondolva az előző univerzumra és az édes nyári délutánra, csak fokozta a feltűnő, éles kontraszt.

Nem tétovázott sokáig, az időjárás segítette, hogy legyűrje szorongását, és belépett az építmény tetemes ajtaján. Egy széles, márvány csarnok fogadta, zsúfolásig tele emberrel. A plafonon csillárok tömkelege díszelgett, mintázatukat fehér, gótikus oszlopok szakították meg. Mindkét oldalt csigalépcsők és folyosók hosszú sora hirdette útvesztő kezdetét. A teremben megannyi hivatalnok sertepertélt fel s alá: varázslók, boszorkányok, koboldok és manók, mind ugyanolyan, szürke-fehér uniformist viselve siettek egyik labirintusból a másikba. A csarnok közepén ovális pult húzódott, előtte tíz-tizenkét kígyós sorban látogatók vártak türelmesen.

Hermione összehajtotta az ernyőjét, és a rajta pihenő vízcseppek komótosan kezdtek potyogni a padló felé. Kapkodva kinyitotta a táskáját, habár benne temérdek iratot, pennát, tintát és könyvet talált, gyorsan átfutva ezek nem sugalltak neki sok mindent. Nem tudta, ki az a Barry Madison, de a név többször szerepelt jegyzetei közt. Jobb ötlet híján beállt abba a sorba, amelyik a legrövidebbnek tűnt, egy drapp taláros férfi mögé. Az illető, észrevéve a nő közeledését, megfordult, és fejével enyhén biccentve megszólalt:

– Dicsértessék az utópia, mely mindennap megáld bennünket!

Néhány közelben várakozó alak, mintha csak láthatatlan kötél kötötte volna össze őket, mind egyszerre fordult hátra a boszorkány felé, és unott hangon ismételték:

– Dicsértessék az utópia!

– Dicsértessék... az utópia! – makogta megszeppenten a lány.

Hogy miért nem azt mondták, dicsértessék a bürokrácia? A Mágiaügyi Minisztérium agymosása nem eredményezett különösebben eszes populációt, és a bürokrácia egy nehéz szó. Az utópiával az átlagembernek könnyebb volt azonosulni – főleg a pia részével.

A nő előtt ácsorgó tömeg tekintete szenvtelenül kanyarodott vissza a pult felé. Az a mögött buzgólkodó alkalmazottak gépeltek, telefonáltak, iratokat rendezgettek. A boszorkány a terem közepén fekvő, cirádás óratoronyra pillantott: aranymutatói féltizenegyet hirdettek.

– Ms. Granger, dicsértessék az utópia! – csendült fel egy vékony hang Hermione bal könyöke alól. – Burpy vagyok, az asszisztense a napra.

Főhősnőnk lenézve egy szemüveges manót pillantott meg, hóna alatt pergamentekercsekkel. Szürke-fehér uniformisa frissen vasaltnak tűnt, rongyos fülei kilógtak a fekete magisztrális sapka alól.