SZÉNA ÉS SZALMA

𝟶𝟺 ▎ RENDBEN

― Ha már ilyen késztetést érzel arra, hogy mások magánéletében vájkálj, mesélhetnél nekem arról, mióta vagytok együtt puffanccsal.

― Max a menedzserem. És nem puffancs, csak az ízek szerelmese.

― Hacsak nem ferdehajlamú, akkor nem látok akadályt.

― Nem érdekel mit látsz vagy mit nem, Maxwell-lel a kapcsolatom szakmai és szigorúan baráti. Hála az égnek, boldog házasságban él Sarah nevű feleségével... bár nem tudom miért is osztom meg ezt veled ― ráztam meg fejemet nemlegesen, legjobb barátom neje említésére eliszkolva a lassan kinyíló ajtajú liftből.

― Várj már! ― kiáltott utánam Lukas, ámbátor én konokul gyorsítva lépteimet barangoltam az idegen terepen elveszettség érzésével nyomott szívvel, keresve a huszas kórtermet. A fiú hosszú lábaival szaladva ért utol és könyökömnél megragadva megállított. ― Mi volt ez? ― fogott közre kezeit két oldalról vállaimra helyezve kezeit, ezzel biztosítva, hogy ne hagyjam ott megint.

― Max felesége is a hajón utazott, de velünk ellentétben ő nem került elő. Ő viszont folyamatosan kérdezett felőle ― nyeltem le torkomat szorító, látásomat homályosító könnyemet ―, én pedig elhitettem vele, hogy megtaláltuk és vár rá egy biztonságos helyen. Bruno most is keresi és egyre kevesebb az esély arra, hogy meglelje, ráadásul életben.

Lukas szánakozón figyelte, ahogy saját hazugságaim fojtogatásától szenvedek, ám, mielőtt bármit is mondhatott, vagy együttérzést kifejezve tehetett volna, egy nővér lépett ki a folyosóra.

― Nahát, mi bajod, Adonisz? Ugye tudod, hogy az össztört szívre nincs gyógyír... a coraje-n kívül, természetesen ― nevetett fel a spanyolul megszólaló fehér köpenyes lány, mutatóujjával az előttem álló fiú izmos karját cirógatva.

― Megköszönném, ha nem most udvaroltatnál magadnak, hanem megkérdeznéd tőle, merre találom a barátomat. Miattam itt helyben, a folyosón is magadévá teheted utána, csak ne legyek a szemtanúja.

― Úgy látom nem neked kell az a coraje ― vizslatott a nővér, mire Lukas alig hallhatóan felnevetett.

― Rendben, akkor pukkadjatok meg! ― hagytam őket faképnél, ösztöneimre támaszkodva keresve a huszas kórtermet. Egy, a folyosón megtett kör után azonban realizáltam, hogy végig előtte álltunk, így szégyenteljes, ám mégis dühös arckifejezést öltve léptem be Maxwell-hez, hátrahagyva a mögöttem összesúgó galambokat.

― Szia kislány ― mosolyodott el legjobb barátom, mikor meglátott az ágya mellett állva. Testét mindenféle zsinórok kapcsolták össze gépekkel, amik ellátásáért voltak felelősek. Habár a kiszáradáson és a combján összevarrt sérülésen kívül nagyobb baja nem esett, mégis könnyeket csalt szemembe kiszolgáltatottságának látványa.

― Hogy vagy?

― Éhesen.

― Mielőtt érted mentünk, készítettem neked szendvicseket, viszont azok feltehetően az autóban maradtak.

― Nem, Bruno megetette velem őket és nagyon finomak voltak egytől egyig. Köszönöm szépen! ― mutatta fel hüvelykujját jelezve, hogy valóban elégedett volt az étellel. Tekintetével a kórterem folyosóra néző ablakát vizsgálta és nyakát nyújtogatva próbálta felkutatni az elképzelései szerint kint várakozó feleségét. ― Hol van Sarah?

― Max, elmondhatatlanul sajnálom. Hazudtam neked ― hunytam le szemeimet, hogy ne kelljen látnom, amint mosolya arcára fagy és egy világ dől össze benne.

― Nem hiszek neked. Mondd a szemembe!

― Egészen mostanáig őt kerestem, azonban nem bukkantam nyomára. Én annyira, de annyira sajnálom, Max. Csak azért mondtam, hogy megtaláltuk, mert nem akartam, hogy feladd ― zokogtam sípcsontjára borulva. Elviselhetetlenül rázta felsőtestemet a gyávaságom és a kegyetlen fájdalom, amit okoztam, erejük szemeimet tűként szurkáló könnyeim képében mutatták meg, míg a hideg padló csípte meztelen térdeimet.

― A legjobb barátomként képes voltál a szemembe hazudni.

― Nagyon sajnálom ― mormoltam takarójába temetve arcomat, mely a szégyenérzet s bűntudatom metaforájaként égette bőrömet.

― Miattad utazott Sarah Spanyolországba. Miattad volt azon az átkozott a hajón. Miattad lett hajótörött. És ki tudja, talán most már halott is ― fogta kezébe hajamat, akkorát rántva rajta, hogy felhúzzon a lábáról s szemeimbe nézve fröcsögje szavait. ―, miattad. Soha többé nem akarom látni a gyáva képedet!

A hajtöveimben bizsergő fájdalom semmisnek tűnt a lelkemet marcangoló érzések okozta kínhoz képest. Gyűlölt engem, de én magamat annál jobban.

A korábban Lukas-szal flörtölő ápolónő egy biztonsági őrrel és két másik orvossal a kórterembe lépve szabadítottak ki Max szorításából, majd az indulataitól felbőszült férfit leszíjazták, hogy morfiummal csillapítsák háborgó kedélyét. A sokktól földhöz ragadt lábakkal, vontatott léptekkel hátráltam ki a szobából.

Repedező szívem közt húzódó vékony rés minden egyes kiáltással egyre mélyebb völggyé hasadt. A szobára néző ablakon bepillantva, a megrendítő jelenet két kézzel megragadva lelkemet rázott meg zokogás képében, melyet úgy próbáltam csillapítani, hogy fejemet a mellettem üres tekintettel álló Lukas mellkasába temettem, hogy, ha a hangokat nem is, legalább a látványt kizárjam. A fiú szótlanul zárt két karjába, fejemet ölelőn magához szorítva, így teste felmelegíthette fagyott valómat és szívritmusa spanyolul zendített szavaival vált a harmóniává, mely betöltötte a bennem kongó ürességet.

― Ahogy kezeled a tényt, hogy talán soha többé nem élhetsz úgy, mint korábban, nem lehetsz az, aki; hogy minden, amit elterveztél, hamuval vált egyenlővé... az egyenesen példaértékű. Azt nem ígérhetem, hogy minden rendben lesz, mert nem tudhatom, mit hoz a jövő. Te erős vagy, erősebb, mint én. És, ha valaki át tudja vészelni ezt, akkor az te vagy, virágszál.