SZÉNA ÉS SZALMA

𝟶𝟺 ▎ RENDBEN

― Jó estét, Señora Espinoza! Ha jól tudom, Bruno bekísért ide este egy férfit. Tudja melyik kórteremben van? ― Lukas ismét anyanyelvén szólalt meg, szavai oly könnyeden libbentek ki s mézhez hasonló tömény édességgel kényeztették füleimet, olyannyira, hogy órákig képes lettem volna hallgatni, mit sem törődve azzal, mit is mondd valójában.

― A kíséretet túlzásnak nevezném, fiam. Az az ember sápadt volt, mint a licsi húsa és verejtékezett, mintha kigyulladt textíliákat viselt volna ― az idősödő hölgy rémült arckifejezése azonban kirántott a fantáziálásból, ezért nyugtalanul mocorogni kezdtem a folyosón sorba állított, meglepően kényelmes székek egyikén. ― A huszasban van.

― Rendbe fog jönni?

― Igen. Még szerencse, hogy nem vetette meg a repetákat, mert így a szervezetének van hova nyúlni energiáért a felépüléshez.

― Köszönöm ― igyekezett Lukas lezárni a beszélgetést, hogy felém forduljon, azonban a nő élete történetét megörökítő ráncokkal rajzolt kezét a fiúéra helyezte, ezzel marasztalva őt.

― Tudtad, hogy nem úszod meg.

― Azért reménykedtem benne ― nevetett fel Lukas tenyerét Mrs. Espinozáéra helyezve. Te jó ég, mosolyogott...

― Bájos leányzó.

― Amíg csöndben van, valóban az ― pillantott felém mondatát követően csendbe burkolózón megfigyelve. A zöld szempár lassan haladt arcom részletekig menő feltérképezésében. Szívem ritmusa pillantásával ellentétben egyre gyorsabbá vált, a légkondicionált kórházi recepció hőmérséklete inkább egy szaunáéhoz hasonlított, a bennem pattanó szikra miatt. Alsó ajkát megnyalva tévedt tekintete nyakamról vállaimra, ekkor azonban Mrs. Espinoza akkora pofont kevert le neki, hogy Lukas kibillent mély révedezéséből és homlokát fájdalmat tanúsítva ráncolta.

― Nem szégyelled magad, fiam?! Zavarba hozol egy hölgyet, ráadásul a szemeid majd' kiestek helyükről miközben méregetted, mint tigris az antilopot ― emelte meg hangszínét, fülénél megragadva a fiút.

― Megértettem. Sajnálom a tiszteletlenséget, Señora.

― Nagyszerű. Kérsz egy kis csicsókapürét marharaguval?

― Köszönöm, de nem. A virágszál már epekedik, hogy bármit is halljon a barátja felől.

Lukas zsebre dugott kezekkel lépett oda hozzám, hogy tájékoztasson Max hollétéről. A kórterme miatt igyekeztünk a lifthez, közben pedig nem haboztam faggatni a fiút az idős asszonnyal való különös kapcsolatáról.

― Miért érdekel? ― miért is számítottam egyenes válaszra a kérdésre felelt kérdés helyett?!

― Mert mindent meg akarok tudni a nőről, aki képes mosolyt csalni a Lukas "búskomor" Armitage arcára.

― A középső nevem Owen, nem "búskomor".

― Az enyém meg "kíváncsi" ― fontam karba kezeimet, egyértelművé téve számára, hogy nem adom fel egykönnyen.

― Ő Bruno nagymamája.

― És miért ütött meg?

― Mert nem kértem a csicsókapürés ragujából. Tudod, a gondoskodás a mindene és ha valaki nem kér belőle, azt nem veszi jó néven.

― Bizonyára ― bólintottam. Ez volt az első alkalom, hogy Lukas részéről egy mondatnál többre futotta és ez gyanakvásra kényszerített szavainak igazságtartalma felől, melyet hanghordozásommal jeleztem is felé.