SZÉNA ÉS SZALMA

𝟶𝟺 ▎ RENDBEN

Utamat a kabócák zenéje kísérte, melyre a Dream a little dream of me című dal kellemes emlékeket idéző dallamát kezdtem dúdolni, a gyermekkoromon révedezve, mikor édesanyám ezt énekelte altatóként.

Az egekbe pillantva rogytam le a vezetői ülésre, majd a kormányra borulva hagytam, hogy elmém vasútállomására bérkezzen a mai történések gőzöse, ezzel egy megelégelt sóhajt kiengedve magamból. A leterheltségem viharfelhői azonban nem oszlódtak szét, ugyanis valaki ismét a frászt hozta rám az ablakon való kopácsolásával.

― Ne hervadozz, virágszál.

― Mit akarsz? ― kérdeztem, miután mellkasomra szorított tenyeremmel érezhettem az ijedtségtől szaporára ugró, mostanra csillapodó szívritmusomat.

― Egy időgépet, hozzád hasonlóan ― aggatta gúny kabátját mosolyára, miközben szavait egy horkantással fűzte össze. ― Egyenlőre viszont azzal is beérném, ha átgurulnál az anyósülésre, hogy a kormány mögé ülhessek.

― Nagyobb esélyt látok arra, hogy megkapd az időgépedet.

― Élvezed, hogy szívod a vérem ― nevetett fel hitetlenül holdfénytől sötétnek tűnő zöldjeivel az én lelkem tükrében időzve.

― És vice versa ― álltam tekintetét egy magabiztos mosollyal.

― Na és mit szólnál ahhoz, ha meglátogatnánk a kis barátodat a kórházban? ― vonogatta szemöldökeit egy jobbra húzott félmosollyal. Maxwell említésére mellkasom fel-le emlekedve igyekezett megfelelő oxigénben részesíteni, tüdőmnek elég helyet nyújtva. Lukas, látva a zaklatottságomat, dörzsölte állát egy győztes mosollyal, hisz így már egyértelművé vált számára, hogy ő nyert.

― Rendben ― sóhajtottam, aztán szemeimet forgatva pattantam át a szomszédos ülésre s a biztonsági övért nyúltam, míg ő is elfoglalta helyét.

― Egy jó tanács a margóra: ha csak egy bő pólót viselsz, ne mássz egyik ülésből a másikba, inkább nyitsd ki az ajtót és kerüld meg a kocsit, mert totálban közvetítetted az adást ― suttogta a főútra térve, mire szégyen lángjai által pirított arccal csúsztam lejjebb a helyemen. ― Nem mintha bánnám, tudod egész harapni...

― Ha még egy szót szólsz, ― vetettem rá lesújtó pillantást a hangsúlyt megemelvén, azonban Lukas közbevágva hárított.

― Felfogtam, nem elemzem ki a fokhagyma gerezdjeidet ― tartotta fel kezeit megadóan, elengedve a kormányt, melytől az autó egyenesen haladó útjába ingó kanyarok csatlakoztak. Ijedten kaptam a konyakbarna kerék után, Lukas viszont csak szórakozottan felnevetett az akár veszélyes kimenetelű szituáción.

― Culero! ― förmedtem rá az egyetlen spanyol káromkodással, amely a koncertek és próbák közti szabadidőmben nézett szappanoperákból rámragadt. Csodálkozó arckifejezést öltve vette át a kormányt, ezzel lehetőséget adva, hogy jellemem egyik alapvető vonásaként: heves gesztikulálással nyomatékosítsam mondanivalómat. ― Neked milyen állat adott jogosítványt?!

― Lazíts már, olyan vagy, mint egy nyugdíjas.

― Szeretném azt a kort megélni, úgyhogy ne akciózz többet.

― Rendben ― adta be derekát szemforgatva, egy sóhajtást eresztve, hogy elvékonyított hangszínén kívül ezekkel is a korábbi cselekedeteimet figurázza ki.

Pax Pacis kórházáig nem kellett sok kilométert taposnunk, hamar megpillantottam a világomat és az autóban feszengő hangulatot megmentő, kivilágított feliratot.

Morbid gondolatnak hangozhat, ám a sziget többi részéhez hasonlóan ez az épület sem szenvedett hiányt a bájosság varázsától. Az antik épület homlokzatán arany betűkkel húzódott a római mitológiából ismert Parcák sorsistennő neve, a főbejárat előtt egy szökőkút vize locsolta a konstrukció közepén díszelgő angyalt formáló szobrot. Folyosóin nem barátságtalan neoncsövek teremtettek hátborzongató hangulatot, hanem melegfényű spotlámpák enyhítették a látogatási élmény negatív erejét.