𝐌𝐢𝐧𝐭 𝐞𝐠𝐲 𝐣𝐞𝐥... | ✓

VIII.

Layla Roberts

Az éjszakám álmatlanul, csakúgy mint az elmúlt két napban. Nem tudtam aludni. Csak Samre tudtam gondolni és arra, hogy vajon mi lehet vele... Nem jött suliba, nem írt, se semmi. Talán azért, mert utál. Biztos, hogy utál... Ennél jobban nem ronthattam volna el ezt a barátság-dolgot...

Sóhajtva keltem ki az ágyból, gyorsan letusoltam, fogat mostam, majd felöltöztem és lesiettem a lépcsőn. A konyhapultra leraktam a telefonomat. Miközben elkészítettem a reggelimet félszemmel a telefonomat figyeltem, hátha felvillan, de ez természetesen nem történt hiába vártam rá...

Éveknek tűnő percekkel később felvillant. Azonnal a kezembe vettem a telefonomat, csakhogy nem az írt, akitől vártam. Figyelmen kívül hagytam Matthew üzenetét és tovább reggeliztem. Ő persze nem hagyta annyiban a dolgot. Tovább írogatott nekem. Már úgy voltam vele, hogy kikapcsolom a telefont, amikor is megcsörrent.
— Mivan már? — néztem Matthewra a kamerán keresztül. Nincs jobb dolga, mint hogy engem zaklasson?!
— Mit csinálsz? — kíváncsiskodott.
— Eszek — vontam meg a vállamat.
— Találkozunk fél úton?
— Nem, egyedül is eltalálok a suliig, kösz — válaszoltam szemforgatva.
— Tudsz valamit Samről? — kérdezte hirtelen.
— Nem. — feleltem.
— De biztos? — hajolt közelebb a kamerához.
— Biztos. — erősítettem meg. — Van még valami? — érdeklődtem.
— Nincs. — felelte azonnal.
— Jó — biccentettem, majd bontottam a hívást. Leszálltam a bárszékről, a mosogatóba raktam a morzsákkal teli tányéromat, kezembe a telefonomat, illetve a táskámat és kiléptem az ajtón.

Fülembe bedugtam a fülhallgatómat, és elindítottam egy lejátszási listát. Ghost of You. Hm. Jól kezdődik a reggelem...
Magamban énekeltem a dalt, egészen addig, ameddig meg nem pillantottam az út szélén álló Matthew Fishert.
— Szia — lépett elém, amint meglátott.
— Szia — biccentettem, miközben egyik fülhallgatómat kihúztam a fülemből.
— Mit hallgatsz? — érdeklődött.
— Valamit — feleltem.
— Ahamm, értem. — bólintott egy aprót. Csendben sétáltunk egymás mellett, a dalok pedig váltották egymást. Fejrázva húztam ki fülemből a fülhallgató másik végét is, feltekertem, majd a zsebem legmélyére süllyesztettem azt.
— Figyelj... — kezdte halkan Matthew.
— Hm? — néztem rá egy pillanatra.
— Mindegy — legyintett.
— Jó — vontam meg a vállamat. — Minek jöttél elém? — kérdeztem hirtelen.
— Mert akkor jó ötletnek tűnt, most már aligha... — motyogta az orra alatt. Nem válaszoltam, de lehet, hogy jobb is így. Most valahogy nem volt kedvem ahhoz, hogy leoltsam. Most valahogy nem... Ezt pedig a mellettem sétáló Matthew is észrevette, de (szerencsére) nem tette szóvá.

A suliba beérve válltunk ketté. A szekrényemhez siettem, remélve, hogy ott találom Samet, de ez persze nem történt meg. Nem állt ott, bármennyire is szerettem volna. Ha pedig ott is állt volna, biztos vagyok abban, hogy hozzám se szólt volna... Gyötör a bűntudat. Elrontottam...

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kíséretében indultam el a termünk fele. A terembe érve természetesen mindenki megbámult. Még közel sem csengett le a Matthew-Layla-Sam téma... Lehuppantam a helyemre, a telefonomat pedig az ujjaim között forgattam, várva, hogy megcsörrenjen. Egészen addig vártam, ameddig be nem csengettek. Egyre jobban kezdek aggódni Samért... De persze az is lehet, hogy csak idő kell neki. Valószínűleg. Vagy ott van még a harmadik opció, ami az, hogy fel sem akar hívni. Ezt tartom a legvalószínűbbnek.

Ebben a pillanatban kinyitídott a terem ajtaja. Azonnal odakaptam a fejemet. Matthew lépett be rajta, nyomában Sammel. Sam mosolyogva nézett fel a nála fél fejjel magasabb, sötétbarna hajú fiúra. Végül elkaptam róluk a tekintetem. Nem akartam őket bámulni. Alig láthatóan elhúztam a számat. Hát... Gratulálok magamnak. Mindeng elcsesztem, amit csak lehetett. Lehetett volna egy barátom, de sikeresen elcsesztem...