Just a little while longer

14. fejezet

Amerikai Egyesült Államok, Michigan, Detroit, 2018. március 21. 14:03:29

Hank kettő körül esett be a lakásba átöltözni. Több ideje volt annál, hogy egyből az öltönybe öltözzön, viszont annyi nem, hogy rá is vegye magát az otthoni ruhába való öltözésre. Ebből eredően egy szál alsónadrágban és ingben mászkált fél órán át, kávéval felöntött gabonapelyhes tállal a kezében.

A keserű érzést semmi nem tudta tompítani, ami egész nap átvette felette az uralmat, egyszer csak azt vette észre, hogy remegett a kezében az a szerencsétlen alumínium kanál. Idegesen dobta vissza a tálba, és szomorkásan el is merült a cukros-kávés löttyben.

Connor nem sokkal később cammogott elő, egy könyvvel a kezében, amiből egy rikító sárga könyvjelző lógott ki. Hank nem tulajdonított neki nagy figyelmet, de eléggé árulkodó volt, hogy három napja majdnem ugyanott tartott.

– Lassan öltözni kéne – jegyezte meg elmélázva az android.

Mindketten a kanapén feküdtek, saját némaságukba semmisülve. Álltalában megnyugtató és kényelmes volt a rájuk telepedő csend, most viszont megsebzett szörnyetegként körözött a nappaliban. A NAS gála kezdetéig volt három órájuk, mely egyszerre tűnt évezredeknek, és pár múló pillanatnak.

– Nem akarom ezt a szart – mormogta Hank. – Szerintem csak maradjunk itthon.

A szeme sarkából látta, ahogy Connor erőt vett magán és feltápászkodott, és a férfi mellé sétált, kezet nyújtott neki. Hankből mély, kesernyés sóhaj tört fel, megragadta az android kezét. Két elnyújtott lépés után engedte el.

A hálószobában a két öltöny már ott hevert az ágyon – Hanknek az előírt standart, teljesen fekete, átlagos szabású járt, Connoré viszont más volt. A zakó erőteljesebb kék színnel tért el a sötétszürke alsótól, zsebének szegélye és gallérja már-már csillogósnak volt mondható.

Hank lustán kezdte begombolni saját, fehér ingjét, Connor tőle elfordulva kezdett öltözni, amikor csak simán ki is mehetett volna a helyiségből. A szobában csend uralkodott, csak a szövet súrlódása vert kellemes alapzajt belé, mely egy idő után olyan volt, mint a halk zene az éttermekben.

Connor a keskeny tükör előtt állt, a legfelső gombot is begombolva szürke ingjén. A tükörben vette csak észre, hogy Hank őt nézte, pontosabban a kezét, ami a nyakkendőjének helyén pihent.

Hank felvette az ágyon hagyott sötét csokornyakkendőt, azonban nem adta a másik kezébe, hanem maga kezdte megkötni. A kelleténél sokkal lassabb mozdulatokkal dolgozott, Connor először zavartan fordította jobbra a fejét, később lassacskán fordult vissza.

– Elég nagy a forgalom, majd sietnünk kéne, ha ki akarok időben érni a meetingre – jegyezte meg Hank halkan. – Yvone is az első érkezők között lesz.

– Nem hiszem, hogy készen állok elkezdeni. – A nyakkendő már meg volt kötve, azonban egyikőjük sem mozdult meg, Hank keze pedig ott pihent Connor vállán.

– Én sem.

Nem tudták volna megmondani, melyikőjük kezdeményezett. Abban a pillanatban, amikor Connor ajkai érintették Hankét, minden magától történt, mintha ez lett volna az alapértelmezett, az egyetlen mód, ahogy létezni tudtak.

Connor egyszerre veszett el és találta meg magát a csókban, érezte magát élőnek és semmisült meg. Egy dologban volt biztos, közelebb akarta magát érezni Hankhez, olyan szorosan akarta ölelni, és soha nem elengedni, hogy soha többé ne kelljen másra gondolnia.

Először nem is realizálta, hogy sírt, csak amikor elváltak egymástól és Hank végigsimított nedves arcán. Belenézett a szemébe, a világos íriszekbe, amelyek valahogy mindig is keservesen sírtak, zokogtak, csupán könnyek nélkül.