Ellenséges Szerelem

Búcsú

Megfogtam az utolsó könyvem, ami még nem volt benne a bőröndömben, majd beraktam. Behúztam a bőröndöt. Nagyot sóhajtottam. Csak bámultam ki a fejemből. ,,Miért kellett ezt elvállalnod?Itt hagyni Erent, Flochot....Yelenát?!"-gondoltam magamban. Kopogtattak az ajtómon.
-Gyere...-mondtam bizonytalanul. Lassan benyitottak az ajtómon. Yelena volt. Titokzatos arca mindig különleges érzést keltett bennem. Igazából egy nő volt, de mindenki férfiként kezelte...Mert úgy is nézett ki. Ez tette olyan különlegessé.
-Eren hív,[neved]!-mondta mély hangján. Lassan felálltam a földről, majd odaléptem hozzá. Néhány másodpercig egymás szemébe néztünk, majd elindultam Eren irodája felé. Mindig féltem, mielőtt beszéltem vele, mert úgy éreztem, ha egy rossz szót szólók átváltozik titánná és megesz. Na mindegy.
Bekopogtattam Eren ajtaján.
-Ki az?
-Én vagyok.-mondtam halkan. Nem nagyon akartam kiabálni, mivel este 11 lehetett. Kinyitottam az ajtót. Eren az ablaknak támaszkodva várt. Megálltam az ajtó előtt.
-Mit mondasz, ha megkérdezik, hogy honnan jöttél?-kérdezte szárazon Eren.
-Egy falon kívüli városból, amit biztos, hogy nem ismernek.-mondtam a betanult szövegem.
-Miért mentél oda?
-Mert elüldöztek.
-17 éves vagy, csak nem fogsz meghalni.
-Azon gondolkodtam, hogy nem kéne e álnév, vagy valami...-mondtam halkan.
-Senki sem tudja, hogy Jeagerista vagy. Felesleges.
-Érte....
-Most pedig menj.-vágott a szavamba Eren. Bólintottam egyet, majd kimentem az ajtón. Visszaindultam a szobámhoz, de útközben összefutottam Yelenával.
-Szia...-köszöntem ugyanolyan halkan. Eléggé fel volt fordulva a gyomrom a másnap miatt, ezért nem mertem nagyon kinyitni a számat. Yelena semmit sem szólt, csak hirtelen megmarkolta a csuklómat és elkezdett vonszolni valahová. Nem nagyon érdekelt, igazából reméltem, hogy eltemet valahová, hogy ne keljen elmennem. De sajnos nem így történt. Levitt az épület alagsorába (ahol még csak egyszer jártam). Megálltunk egy poros ajtó előtt. Yelena elővett egy kulcsot, majd kinyitotta, és előreengedett, hogy menjek be. Felkapcsoltam a lámpát.
-Mi ez?-néztem körbe. Csak poros könyvespolcok voltak benn, meg egy asztal. A nő becsukta az ajtót. Mosolyogva elővett a zsebéből egy kést és...
-YELENA MIT CSINÁLSZ?-ugrottam oda hozzá. A késsel egy mély keresztet vágott a bal keze gyűrűsujjára. Az ujjából keresztülfolyt egy vércsík a kezén. Elképedve néztem az ujját.
-Mi...Ez mi?-kérdeztem értetlenül. Yelena megfogta a bal kezemet és magához emelte.
-Várj, Yelena mit csinálsz?-kérdeztem még értetlenebbül, mikor megláttam, hogy a kezemhez emeli a kést. Nem próbáltam elhúzni a kezem, csak néztem mit csinál. Lassan hozzámért a kés pengéje, és fájdalmat éreztem az ujjamban. Mikor elengedte a kezem, megláttam, hogy nekem is egy keresztet rajtolt. Egy könnycsepp futott le az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalomtól, vagy valami más miatt. Csak némán bámultam az ujjamra. Olyan volt, mint egy jelzés, ami összekötött minket.
-Nem akarok elmenni...-mondtam halkan. Yelena a szemembe nézett.
-De muszáj.-mondta szigorú hangon. Nem lepődtem meg. Eren fanatikus volt, mindent imádott benne (barátilag);a terveit, az elveit, a megjelenését, a stílusát és satöbbi. Hirtelen megfogta a kezemet. Az ujjaink a másikéba fonódtak. Az ujjamba megint bele nyilalt a fájdalom.
-Nem leszel ott sokáig, [neved]!-mondta vidáman. Próbáltam mosolyogni de nem ment. Senkim nem volt, csak Yelena. Az összes ismerősömet és barátomat elvesztettem, mikor a titánok megtámadták a falat. Akkor még fiatal voltam. Nem tudtam mit kezdeni az életemmel, egészen 2 évig, aztán rátaláltam Erenre és a Jeageristákra. Ők lettek az új családom. De főleg Yelena....És ott kellett hagynom őket.
-Ha ott ragadok, akkor...-kezdtem kérdezni, de elakadt a szavam. ,,Mégis mit csinálnának? Utánam jönnének? Túl veszélyes lenne....Ha ott ragadok, akkor ott ragadok és kész."
-Te vagy az egyik legokosabb tag. Eren nem fog otthagyni! Eren senkit sem hagyna magára!-. Lassan elengedtem a kezét, mert fájt az ujjam. Közben rájöttem mi ez. Egy jelzés, ami nemcsak összeköt minket, de segít is.
-Ha maradsz, akkor itt hagyom a kulcsot....De már le kéne feküdnöm, holnap korán mész.
-Még egy kicsit maradok!-mondtam. Kezembe adta a kulcsot, majd elment. Elkezdtem nézelődni a könyvek között. Nyilván nem találtam semmit, mert ezeréves könyvek voltak.   Lekapcsoltam a lámpát, bezártam az ajtót, és elindultam a szobám felé.

Másnap nagyon korán keltem. Még szürkület volt. Gyorsan elkészülődtem:megmostam a hajam (és meg is szárítottam), felvettem egy miniszoknyát, magassarkút és egy napszemüveget (azt mondták úgy kell kinéznem, mint egy átlagos 17 éves), és összeszedtem az összes bőröndömet és táskámat. Floch kísért ki a hajómhoz, amivel mentem. Elég meleg volt odakinnt, ezért gondoltam viszek egy legyezőt is.
Leültünk az egyik padra, ami a kikötő előtt volt.
-Tudod...Egyáltalán nem kell félned.-próbált felvidítani Floch.
-Tudom, hogy nem igaz.-sóhajtottam.
-De remélem hamar elárulnak magukról annyit, hogy visszajöhessek hozzátok.-mondtam reménykedve.
-Azt kétlem. Én voltam már köztük, és nem ostobák. Nem akarok pesszimista lenni de...három hónap biztos, hogy lesz.
-Hurrá...Alig várom, ho...-elakadt a szavam, mikor megláttam a hajómat. Feltunk a padról. Felhúztam a szememről a napszemüveget, majd Flochra néztem.
-Hiányozni fogtok!-mondtam, majd átöleltem. Már elindultam volna a hajó felé, de visszafordultam.
-Öhm...Megmondanád Yelenának, hogy köszönöm?
-Mit?
-Csak...Csak köszönöm! Ennyi!-magamra erőltettem egy mosolyt. Odaadtam a táskáimat egy hajón dolgozó embernek, hogy felrakja őket. Miután ellenőrizték a jegyemet, felszállhattam a hajóra. Leültem az egyik asztalhoz. Kinéztem a nagy tengerre. Olyan fura érzésem volt. ,,Talán...Talán megismerek új embereket. Vagy nem. Talán ott ragadok. Vagy nem....Ki tudja. A lényeg, hogy csináljam a dolgomat. Ennyi. Ne barátkozzak össze annyira senkivel és....Igen, a legfontosabb, hogy ne szeressek bele senkibe. Az hatalmas baj lenne....Csak fókuszálnom kell.". Annyira elbambultam a nagy kékségben, hogy mikorra feleszméltem, már majdnem ott voltam a szigeten.