Drifted Away - Pierre Gasly fanfiction

He is just a human... or not?

Egy óra múlva itt van... Ez az egy mondat kavargott a fejemben, újra és újra, mint valami rossz mantra, amit az ember egyszerűen képtelen elfelejteni. Ha egy óra kell neki, akkor valahol a környéken lakhat. Én eddig valamiért abban a hitben voltam, hogy Franciaországban él. Persze az is lehet, hogy csak a környéken bérel valamit, hiszen jelenleg ő sem hagyhatja el az országot. Mint Forma-1-es pilótának nem jelenthet ez gondot, nyilván nincs annyira leégve, mint én.

Szó szerint mindent bedobáltam a bőröndömbe, amitől még a szokásosnál is nagyobb volt benne a káosz. Minden egymás hegyén, a ruhaim összegyűrődve. Tudtam, hogy meg fogom ezt még bánni, de most annyira ideges voltam, hogy képtelen lettem volna szépen összehajtogatni bármit is. Előbb vágtam volna a falhoz dühömben. Muszáj lett volna kicsit lehiggadnom, hiszen tiszta idegroncs lettem már csak a gondolattól is, hogy Pierre ide jön. Vagy bármikor mikor Pierre szóba kerül. Teljesen kifordulok magamból a közelében. Ez nagyon nem jó.

Ha pedig ilyen hatással van rám, akkor jó ötlet, hogy lehet hetekig egy légtérben maradok vele? Az sem kizárt, hogy most követtem el életem legnagyobb hibáját. Mi van akkor, ha összeveszünk? Ami lássuk be, nem annyira lehetetlen, tekintve, hogy állandóan marjuk egymást? Nem lesz hova mennünk. Vagy képes lenne simán kitenni a szűrömet? Mi van, ha egyszer csak annyira elege lesz belőlem, hogy kidob és nem lesz hova mennem?

Mély lélegzetet vettem. Nem. Ugyan nem ismertem még valami jól Pierre-t tudtam, hogy nem lenne képes az utcára rakni, bármennyire is mérges rám. Nem volt ő rossz ember. Egyszerűen csak... Túl sok minden történt vele, túl rövid idő alatt. Azok a dolgok, amik vele történtek bármelyikünkön nyomot hagytak volna. Remélem egyszer képes lesz rendezni magában a dolgokat.

Azon kaptam magam, hogy elképzelem Pierre-t mindazon lelki terhek nélkül, amiket cipel. Amikor a szerelőivel van, és csak beszélget velük, hülyéskednek, akkor néha látom benne azt a huszonnégy éves srácot, akinek lennie kéne. A vonásai kisimulnak, a szeme pajkosan csillog, és olyankor neki van a legcsodálatosabb mosolya a földön. Csak egy fiatal fiú, akinek nagy álmai vannak. Aztán valahogy mindig visszazökken a valóságba, ami ridegebb, mint a legsötétebb éjszaka.

Hallottam egy kocsit leparkolni az épület előtt, így kilestem a függöny résén keresztül és meg is láttam Pierre-t kiszállni a Hondájából. Villám gyorsasággal zártam le a bőrönd tetejét és néztem körül még egyszer utoljára a szobában. Csak remélni mertem, hogy nem hagytam ott semmit. Nagyot ugrottam ijedtemben, mikor kopogtak az ajtón, bár egyáltalán nem kellett volna meglepődnöm. Mély lélegzetet vettem, hátha sikerül lecsillapítanom az idegrendszeremet, majd ajtót nyitottam.

Tudom, nem ezt kellett volna elsőként észrevennem, de Pierre szívdöglesztően festett. Ritkán látom őt utcai ruhákban, és bár az Alpha Tauri egyenruhája is remekül áll rajta - és akkor még nem is beszéltünk a versenyzői overállról -, mégis más volt a saját stílusát is felfedezni. Fehér sneakerst húzott, sötét farmerral és egy oversize fehér hoodieval, amin különböző amerikai foci csapatok logói díszítettek. Szőkésbarna haja direkt kócos volt, ezzel az egész megjelenésébe csempészett egy kis hanyag eleganciát. Szürkéskék szemei kifürkészhetetlenek voltak, pedig reméltem, hogy ki tudok olvasni belőlük valamit.

 - Köszönöm, hogy eljöttél értem - próbáltam fesztelennek tűnni, de ez már a hangom természetellenes rekedtségén megbukott - Tényleg nem akarok zavarni, vagy a ter...

 - Hol vannak a csomagjaid? - fojtotta belém a szót, majd mikor meglátta az ágyon heverő bőröndjeimet, csak szó nélkül kikerült és felkapta őket. Oké, erős, mert az a táska volt vagy harminc kiló...

 - Én is tudok valamit vinni... - ugrottam oda, hogy kivegyek valamit a kezéből, de válaszul csak egy kérdő tekintetett kaptam - Oké, nos, köszönöm.