A vendégek türelmetlenül ácsorogtak. Mi a napon ülve könnyek közt próbáltuk túlélni az eseményt. Igazából nem hatott meg a ballagás, mégha egyszer is van az életben 8-os ballagás. A napsugarak élesen világítottak a szemünkbe. A szűk szoknyák és ingek mindenkit kikészítettek. Hamarosan, félórányi beszéd után végre elkövetkezett a díjátadás ideje. A nevemet hallottam. Felpattantam a székről és kínosan megigazítottam a szoknyám. Kilépdeltem a lapostalpú balerinacipőmben és kezetfogtam az igazgatóval. Látszott rajta a fáradtság. A több évtizeden át tartó szenvedés. Mindenki a maga sorsa kovácsa, tehát ő választotta magának. A többiek olyan elszántan és magabiztosan tervezgetik a jövőjüket. Én pedig csak egy családról álmodozom. Egy gyönyörű barna hajú kislányról, aki folyton piszkálja a bátyát, de azért szeretik egymást, és egy mintaapáról. Egy apáról, amilyen nekem soha sem volt. Legalábbis nem példaértékű...
Visszatotyogtam, és elfoglaltam újra a helyem.
Lassan a végére értünk, és megkönnyebbült sóhajok hallatszottak ki a tömegből.
"Megkérem a tisztelt vendégeket, hogy énekeljük el közösen a Szózatot."- hangzott el a várva várt mondat.
Már cseppekben hullott rólam az izzadtság, de még ki kellett bírnom az elkövetkező pár percet, a bizonyítvány kiosztását és az érzelgős búcsúzkodást.
8 év repült el a szemem előtt és én még csak tudomást sem vettem róla.
YOU ARE READING
•Porszemek•
Random•Kiragadt részletek az életemből• •Mint a sivatagból egy homokszem•
