The Devil's toy

Two

    Azaz igazság én teljesen elfelejtettem,hogy találkoztunk. Teljesen elfelejtettem még azt is,hogyan nézett ki. Elfelejtettem az arcformáját, a haja színét és a szeme....igen a szemeit is elfelejtettem. Olyan volt, mintha a találkozásunk után azonnal kiszállt volna a fejemből a létezésének a gondolata. Ugyanez történt másodszorra...nem akkor nem.

Nem történt meg, mert már akkor benne voltam a játékban,csak nem tudtam.

A második találkozásunk ugyanott történt,a parkban hetekkel később. Én ugyanúgy egyedül üldögéltem csak a szokásosnál is búskomorabban. Azon a napon nagyon szomorú voltam. Előtört belőlem minden belső fájdalmam és nem tudtam kontrolálni őket. Talán még sírtam is. Igen...biztosan sírtam hiszen pont ezzel szólított meg másodszorra.
- Miért sírsz?
Riadtan kaptam fel a fejem a hang irányába. Először azt hittem valaki az otthonból követett és azt a világért sem szerettem volna, ha onnan bárki is sírni lát. De nem követett senki. Ő állt ott. Ő látott sírni és így visszagondolva talán ez rosszabb volt bármi másnál.
- Hm? - noszogatott mivel nem válaszoltam neki csak letöröltem a könnyeim. Amikor megfordultam azonnal beugrott,hogy már találkoztunk és ,,beszélgettünk'',minden eszembe jutott róla,amit akkor megállapítottam. Még a szemeiről is.
- Nem sírok. - válaszoltam halkan majd hátat fordítottam neki. - Mit akarsz?
- Beszélgetni. - felelte egyszerűen. - Talán most jobban szóra tudlak bírni.
- Sok sikert....
Éreztem ahogy egyre közelebb lépett, mígnem csak egy méter választott el minket. Igyekeztem úgy tenni,mintha nem lenne ott. Nem akartam róla tudomást venni,mert a hátam közepére se kívántam a társaságát. Jobban mondva,senki társaságát nem kívántam és az Övét pedig annyira se De Ő nem ment el,kitartóan várt és állt mögöttem. Kivárta míg idegesen visszafordultam hozzá. Kivárta míg újra vele foglalkoztam.
- Nincs máshol dolgod?
- Nincs.
- Muszáj itt állnod?
- Aha. - vágta rá meglepően határozottan és kissé idegesen.

Igen,muszáj volt neki,csak akkor még nem tudtam...

- Jó. Akkor én megyek el. - zártam le a témát és felálltam. Tényleg semmi kedvem nem volt senkihez. Főleg nem egy teljesen idegenhez.
Hátra sem nézve elindultam kifelé parkból. Gondoltam keresek valami másik kedvenc helyet ha már ezt elvették tőlem.

Nem jutottam messzire.

-  Most hova mész? - kérdezte.
- El. - kiabáltam vissza és már majdnem kiértem a parkból.
- Nem mehetsz el. - felelte és volt valami a hangjában,ami arra késztetett,hogy megálljak a kapuban. Valami félelemszerűség.
- Miért? - fordultam meg és meglepettségemben hátrahőköltem. Ott állt tőlem szinte 15 centire miközben én azt hittem a park túloldalán hagytam.
10 méterre tőlem.

Ezt vehetjük a másfeledig piros lámpának. 
A nesztelenségét és a gyorsaságát.

- Nem mehetsz el. - ismételte meg gépiesen kétszer egymás után újra.
- Ne haragudj,de nekem most nincs kedvem senki társaságához. - ráztam meg a fejem. - Talán majd később...máskor beszélgethetünk jó? Esetleg holnap? - próbálkoztam holott nagyon jól tudtam úgyse fogok eljönni. Csak leakartam rázni.

Nem is értem magam egyáltalán miért válaszoltam neki ezalatt a sorsdöntő idő alatt bármit is. Ha ekkor visszafordulás nélkül kisétálok még mindig megúsztam volna az egészet. De nem...nekem meg kellett állnom és visszafordulnom. Visszafordulnom és hozzászólnom. Sőt még találkozót is ajánlani,ha komolyam gondoltam,ha nem.

- Jó? - kérdeztem vissza mivel nem reagált semmit csak mereven állt és pislogott. A szeme ide-oda ugrált az én kezem és az ő keze között. A tekintetét akkor még mindig nem tudtam elkapni. Egyszerűen akkor számomra nem volt.  - Én akkor megyek. - zártam le az egészet a részemről.

A hallgatás beleegyezés. Legalábbis azt hittem Neki is.

Amint újra megfordultam azzal a céllal,hogy végre kilépjek a park kapuján hirtelen megragadta a bal karomat a könyökömnél fogva. Kiakartam rántani a karomat a szorításából,de olyan erősen tartott,hogy nem tudtam. Rémülten néztem rá és mielőtt bármit is csinálhattam volna eltűnt. Egyszerűen köddé vált.

Ez volt a teljes második piros lámpa,amin már nem hajtottam keresztül. Csak már lefotóztak és nem tudtam ellenne semmit tenni.

Itt már tudtam,hogy valami nem jó. Tudtam,hogy valami nagyon nem stimmel és féltem. Először azt hittem valami démonnal van dolgom vagy egy szellemmel,aki valamiért rámakaszkodott. Lélekszakadva futottam egészen az otthonig. A nevelőotthonig és ki se dugtam a lábam egészen egy hónapig.

Csakhogy utána minden folytatódott ott ahol abbamaradt... már nem tudtam elkerülni. Nyakig benne voltam.

Csak akkor vettem észre,hogy az érintése a bőrömön piros nyomott hagytak,amikor beálltam a zuhany alá. Még az ujjai nyomai is látszottak.