Hater {+18} (✔️)

✿*:･ﾟ4ﾟ･:*✿

Daenerys:
A robbanás megrázza az iskola falait. Vannak, akik összerezdülnek, vagy felhördülnek, egyesek visítanak is és behúzzák a fejüket, mintha földrengés lenne, de aztán mind az ablakhoz rohannak, hogy lássák, hogy mi folyik odakint. Az osztályfőnök megpróbál rendet tartani, de esélytelen. Az én testem is összerezzen, s a szívem zakatolni kezd, miközben az ablakhoz birkózom magam, félrelökve a többieket, de amint meglátom, hogy a kórháztól hatalmas füst repül fel, érzem, hogy kifut a fejemből a vér. Nem gondolkozom, csak visszarohanok a padomhoz, felkapom a táskám, amiben semmi nincs az irataimon kívül, s elkezdek kirohanni az épületből, mit sem törődve azzal, hogy az ofőm utánam kiabál és a cuccom is a padon maradt. Remegő kezekkel veszem elő a telefonom, s kezdem tárcsázni apát, aztán anyát. Felváltva hívogatom őket, de egyikük sem veszi fel és én egyre nehezebben mozgok a befeszült izmaimtól.
Amikor a kórházhoz érek, sprintelni kezdek az épület felé, de amikor átlépném az egyik kordont, egy kar tekeredik rám.
-Anya! Apa!
Úgy szakad ki belőlem, mint egy kisgyerekből, aki eltévedt a bevásárlóközpontban és kétségbeesetten keresi a szüleit.
-Kislány, nem mehetsz oda-hallok egy morgós hangot, de nem rosszindulat bujkál a baritonja mögött.
-Kérem, oda kell mennem-kapálózom, de ő csak nem enged.
Helyette magával szembe fordít és mélyen a szemembe néz.
-Kik a szüleid?
-A...a nevem Daenerys Heart...a...a szüleim Dr. Aiden Heart és Dr. Lucy Heart, ők...ők műtötték ma az arab nagykövetet...itt dolgoznak...a...a város legjobb orvosai.
Össze-vissza beszélek, de képtelen vagyok gondolkozni. A kórház fele leomlott, ami áll, az is rozoga és omladozik és füstöl. A tűzoltók, mentősök és rendőrök folyamatosan rohangálnak ki és be és mindenhonnan kiáltások hallatszanak.
Látni akarom a szüleimet.
Az előttem álló rendőr arca elsápad és a szemében valami hihetetlen fájdalom csillan. Legalább olyan, amit a heves szívem okoz.
-Nagyon sajnálom Deanerys, de a szüleid közvetlenül a robbanás közelében voltak. Nem...-elcsuklik a hangja és nagyot nyel.-Nem élték túl.
Ez az a pillanat, amikor a talaj kicsúszik alólam. A szívembe hihetetlen fájdalom nyilal és a világ lelassul, ahogy az égető érzés szétterjed a testemben. Olyan, mintha víz alá kerülnék, csak tompán érzékelem a külvilágot, ahogy rázni kezdem a fejem.
-Nem, az nem lehet. Nem lehet. Nem halhattak meg. Nem. Reggel még együtt jöttünk. Nem haltak meg. Keressék meg őket. Nem!
Újra elindulok a romok felé, de a rendőr megint elkap.
-Rick-szól a társának-, haza kell vinnünk.
-Eresszen el!-Szakad ki belőlem kapálózva, de ő csak nem ereszt és onnantól, hogy beszállunk a kocsiba, teljes képszakadás az egész.
Van, hogy a sötétség egyik pillanatról a másikra beszippantja az ember életét. Olyankor vannak, akik küzdenek ellene és vannak, akik beletörődnek. Néha, amikor a sötétben állunk, olyan dolgokat teszünk, amiket nem kéne. Kétségbeesünk és szinte betegesen kapálózunk a fény felé. Ez a fény mindenkinek más: egy tárgy, egy hely, egy zene, egy emlék, egy könyv, vagy egy szerette.
Azt mondják, hogyha kijövünk a sötétből, egy részünk akkor is örökre bent marad és azt már nem lehet megmenteni bárhogy próbáljuk és bármennyire futunk is a fény felé, mindig lesz egy kéz, ami visszahúz majd és leláncol. Egy kéz, amit a legfényesebb és legerősebb remény sem bír legyőzni.
Én mindig is féltem a sötétben, de nem minden esetben az az ijesztő sötétség, amit mi hiszünk és ezt mégcsak nem is sejtettem, amíg fel nem robbant a kórház és bele nem kerültem ebbe úgy öt perccel ezelőtt.
Vagy több?
Nem tudom.
Azóta, mióta közölték velem, hogy a szüleim meghaltak.
Csak ülök a rendőrautó hátsó ülésén, de őszintén nem tudom, hogy mikor mondom meg a címünket, vagy hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Annyiban vagyok biztos, hogy az lehetetlen, hogy anya és apa meghaltak. Ki van csukva és ezt is mantrázom magamban még akkor is, amikor valahogy bekerülök a házba. Nem vagyok biztos benne, de szerintem az egyik rendőr elvette a kulcsom, mert a kezem túlságosan remegett, amikor én próbáltam kinyitni vele az ajtót.
Azonban amint valahogy beérek a nappaliba, ahol szembe találom magam egy fotóval, amin négyen vagyunk az első, amit teszek, hogy leverem őket. A szemeim égnek, de nem jön ki rajta könny. A porcikáimat mérhetetlen fájdalom perzseli, a mellkasomat görcs szorítja.
Egyedül vagyok.
Már nincs senkim.
Az összes családtagomat elvesztettem.
-Nem-szakad ki belőlem, miközben újabb és újabb képet zúzok szét, s ettől a padló tele lesz üvegszilánkkal.
A harag úgy tombol bennem, mint még soha életemben. A telefonom csörögni kezd, de amint látom, hogy nem a szüleim azok, elhajítom a készüléket.
-Megölték őket-motyogom, ahogy a kanapéra roskadok.-Megölték őket, mert a hülye arab nagykövetet műtötték abban a hülye kórházban.
A nagykövet tehet róla.
Azok, akik a bombát elrejtették.
Terroristák.
Újabb kiáltás hagyja el a számat, de ezúttal a könnyek is érkeznek, ahogy ránézek az egyik képre a törött üvegen keresztül. A fájdalom végleg szétterjed a testemben és a sós cseppek záporozni kezdenek, miközben lekuporodok a kanapé elé és kihalászom a fotót a szilánkok közül. Akkor készült, amikor kijött a könyvem. Elmentünk ünnepelni. Anyáék elvittek a kedvenc éttermembe, aztán pedig-magam sem hitten el, mert anya utálta az ilyeneket-tetováltatni. Felvarrattam magamra azt a dátumot és őszintén féltem, amikor beültem a székbe. Anya és apa próbálták oldani a bennem lévő feszültséget és folyamatosan nyugtattak, meg beszéltettek. Azt kérték, hogy énekeljek. Ott készült a fotó. Anya és apa a kezem fogják, én pedig épp énekelek, amit láthatóan a tetováló nagyon élvez.
-Kérlek, gyertek vissza-simítom meg a képet.-Esküszöm, hogy többet nem veszekszem veletek és még jobban fogok tanulni. Nem adom fel a Julliardot sem. Komolyan megpróbálom, de ahhoz az kell, hogy ott legyetek velem a felvételin. Kérlek. Ígérem, hogy jobb lány leszek. Nem járok majd buliba. Nem fogok visszabeszélni. Gyakrabban elmegyek veletek vásárolni. Sőt, mindig elmegyek majd, még akkor is, ha nem leszek jól. Elmondom majd minden lépésem és...és kibékülök Hardynnal is-remeg meg a vállam a sírástól.-Nem hagyhattok még itt. Hiszen ott kell lennetek az esküvőmön. Látnotok kell majd az unokáitokat. El kell őket kényeztetnetek. Fel kell hívnotok a fősulin, hogy minden rendben van-e és velem kell izgulnotok, hogy vajon felvesznek-e. Kérlek, gyertek vissza. Bármit megteszek, csak gyertek vissza-kuporodom összébb és a homlokom a vállamra támasztom, miközben az egész testem remeg a sírástól.-Mindent jobban fogok csinálni, nem vágok majd arcokat, akkor se, ha besokalok és én leszek a világ...
Nem tudom végigmondani. Innentől úgy zokogok, mint aki mindent elvesztett. Gyakorlatilag így is van. Képtelen vagyok felfogni, hogy a szüleim, akik reggel még mosolyogva keltettek, beszélték meg velem a tegnapi bulin történteket és kézenfogva sétáltak be a kórházba, már nincsenek. Ettől megrohamoznak az emlékeink. Azok, amiket együtt éltünk meg és azok, amiket alig vártam, hogy elmeséljek nekik. Az első barátom; az, amikor jó jegyet szereztem; a könyvem kiadása; a tetováltatás; amikor a karjaikban sírtam, mert veszekedtem Faye-jel; a nap, amikor megkaptam a zongorámat és az a karácsony, amikor megkaptam a nagypapám gitárját. Emlékszem arra a napra, amikor a nagyi meghalt és én nekem kellett vígasztalnom a szüleimet. Minden egyes veszekedésünk és vitánk. Az, amikor apával kaptam össze azon, hogy elmehessek egy buliba anélkül, hogy elvinne. Aztán az, amikor anyával pattantam össze egy rossz jegyen. Minden kis rigolyájuk, amik anno zavartak és most a világot jelentenék, ha megint az agyamra mennének velük. Az összes kép, amit átéltem velük, lepereg előttem és csak peregnek a percek, fogalmam sincs, hogy mennyi pontosan. Nem érzékelem az időt, csak az tűnik fel, hogy egyszercsak elfogy a könnyem. Mintha csak elzártak volna egy csapot bennem, de mégsem tudok megmozdulni. Képtelen vagyok rá, mert a testem merevnek és nehéznek érzem, arról nem is beszélve, hogy a sírás utáni állapot maga alá gyűr. Az a nyugalom és üresség furcsa és kellemetlenül kellemes szerelemgyerek a hatalmába kerít. Már csak nézem a képet, s bár érzem, hogy lenne még sós csepp, ami a szememet csípi, nem gördül le egy sem. Ugyanakkor, semmit nem érzek. Szinte nem is hallom a falon kattogó órát, amit egy időben nagyon utáltam, mert idegesített. Csak az üresség uralkodik bennem, miközben szó szerint a káosz közepén ülök. A szirénázó mentőautókra folyamatosan összerezdülök és fájdalom hasít a mellkasomba, de képtelen vagyok bármi másra. A gyomrom ököl nagyságú lehet most, a szívem darabokban, a tudatomon teljes köd telepszik és a lelkem pedig...bent áll a sötétben. De talán a legijesztőbb az egészben, hogy most nem is próbálok kijutni. Nem akarok küzdeni, hogy a fényre jussak. Eszem ágában sincs kimenni egy olyan fényre, ahol anya és apa nincsenek mellettem. Inkább hagyom, hogy a sötétségben uralkodó kezek behúzzanak közéjük.
-Daeny?
Faye hangjára megemelem a fejem, s így szembe találom magam vele.
-Daeny, mi történt itt?
-Hogy jöttél be?-Remeg meg a testem.
-Vagy húsz alkalommal kopogtam, de nem jött válasz és aggódtam. Előbb akartam jönni, de miután te leléptél, a tanár nem engedett ki senkit és most végeztünk. Tudom, hogy leszarod, de elhoztam a cuccaid és...-elharapja a mondatot és hatalmasat sóhajt a fejét rázva.-Nem tudom kit akarok becsapni-teszi le a holmijaimat az előtérbe, majd a szilánkokat átlépdelve, elindul felém.
Komolyan már több, mint négy órája itt ülök és hol bőgök, hol pedig csak vagyok?
-Ez egy hihetetlenül fájdalmas helyzet és tudom, hogy nem pótolhatom őket, de tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szükség van egy barátra, amikor azt érzed, hogy elveszel-ül le mellém, mélyen a szemembe nézve és látom, hogy az övében is könnyek vannak.
Nem tudok reagálni, csak a nyakába borulok és újra útnak eresztem a könnyeimet.