Az életünket a változások mozdítják előre. Lehetnek rosszak, vagy jók, de mindenképpen nyomot hagynak bennünk. Ott, a tengerparti homokban, az este jótékony félhomályában egy hatalmas változás kezdődött el az életemben. Olyan, amit nem tudtam, de nem is akartam sem megállítani, sem befolyásolni. A szívem köré húzott falak elősször megrepedeztek, majd teljesen ledőltek, és porrá lettek. Újra megtanultam bízni az emberekben, ez pedig hihetetlen felszabadultsággal töltött el. Mindezt Owennek köszönhettem. Mikor belegondoltam, mennyi időt pocsékoltam el arra, hogy a valódi érzéseimet tagadva, megpróbálom távol tartani magam tőle, megsajdult a szívem, de előttünk állt még az egész élet, így igyekeztem nem emészteni magam ezen.
Életem egyik legszebb emléke volt az együtt töltött időszak, a végzős évünk. Rengeteg közös emléket szereztünk együtt, bár nem voltunk egy kifejezetten romantikus pár. Sokszor a randi fogalma számunkra kimerült annyiban, hogy egy tál popcorn társaságában leültünk sorozatot nézni. A kapcsolatunkban nem voltak tabutémák, bármit meg tudtunk beszélni egymással.
Mindketten határozott személyiségek voltunk, erős akarattal, amit bármi áron keresztülvittünk minden helyzetben. Talán ezért értettük meg olyan jól egymást, de ez jelentette a kapcsolatunk végét is.
Amikor az egyetemeket nézegettük, és a választásra került a sor, ösztöndíjat nyertem egy nagyon erős torontói egyetemre. Owen Los Angelesben akarta folytatni a tanulmányait, a távkapcsolatban viszont egyikünk sem hitt. Viták sorozata vette kezdetét, a fiú ragaszkodott ahhoz, hogy LA-ban is lehet hasonlóan jó egyetemet találni, és egészen addig húzta az idegeimet, amíg azt nem mondtam neki, hogy önző módon csak magára gondol, és fogalma sincs arról mi a jó nekem.
A szakításunk gyorsan lezajlott, ám annál viharosabb volt. Azután látni sem akartam többé a fiút, de nem azért, mert annyira dühös voltam rá, sokkal inkább mert tudtam, hogy még mindig ugyan úgy érzek iránta. Hazudtam magamnak éveken át, így az érzéseim Owen irányába legalább egy kicsit elhalványultak, ha nem is szűntek meg egészen.
Bár már két év telt el az eset óta, még mindig nem tudtam túltenni magam rajta, sőt egy új kapcsolatba sem akartam bele vágni. Azóta természetesen Torontóban élek, ahol egy aprócska apartmant bérelünk közösen Sarahval. A lánnyal azóta a sorsdöntő plázás beszélgetés óta egyre inkább jóban lettünk, és mára már az egyik legjobb barátnőmnek tartom. Rebeccaval még a végzős évemben megromlott a kapcsolatom, és azóta nem is nagyon kerestük egymás társaságát.
Mosolyogva léptem be a lakásunkhoz legközelebb eső Starbucks bejáratán, ahol már egy ideje törzsvendégnek számítottam. Csodálatos kora tavaszi idő volt, és csak délután kellett bemennem az egyetemre, ami nagyban hozzájárult jó hangulatomhoz.
– A szokásosat kérném! – adtam le a rendelésem, egy köszönés után Maggienak, a fiatal baristának, aki azonnal hozzá is látott epres-karamellás lattém elkészítéséhez.
– Egy sima espressot szeretnék! – hallottam meg magam mellől egy hangot, amint éppen a másik pultnál rendel.
Megpördültem a tengelyem körül és nem hittem a szememnek. Meglátszott rajta az elmúlt pár év. Izmosabb, és magasabb lett, pár napos borosta virított az állán, ami csak még vonzóbbá tette markáns arcát, a haja is rövidebb lett, már nem kunkorodott sötét csigákba a homlokán, de a szeme ugyan olyan maradt. Az a két csodálatos, fénylő smaragdra emlékeztető írisz ugyan olyan élénkséggel pásztázta a világot, mint két évvel ezelőtt.
– Kész a kávéd, Madelaine! – csendült fel Maggie hangja mellettem. A nevem hallatára felénk kapta a fejét, és végre találkozott a tekintetünk. Ahogy csillogó, zöld szemeibe pillantottam, régi érzéseim hatalmas vehemenciával törtek újra a felszínre, és tudtam, hogy ő is ugyan így érez.
– Mads? – hitetlenkedve ejtette ki a becenevemet.
– Owen? – hangom halk cincogás volt csupán.
Bizonytalanul elmosolyodott, ami az én ajkaimra is vidám görbületet varázsolt. Legszívesebbenen odamentem volna hozzá, hogy megérintsem, tényleg valódi-e. De inkább csak fogtam a kávémat, fizettem, és távoztam. Lassú, megfontolt tempóban lépkedtem az utcán, tudtam, hogy utánam fog jönni.
– Ezer éve nem láttalak. – csendült fel a hangja mögöttem, és megéreztem tenyerének érintését a csuklómon – Mesélj, hogy vagy!
Egy park felé vettük az irányt, és letelepedtünk egy padra, ahol a kávénkat szürcsölgetve kezdtünk végeláthatatlan beszélgetésbe, pont, mint régen.
– És, van már valakid? – félve tettem fel a kérdést, tudtam, hogy ha igennel felel, azt nehezen élném túl.
Megrázta a fejét.
– Utánad senki nem jött, Madelaine. – szinte a számra lehelte a szavakat, én pedig ugyan úgy szűntettem meg az ajkaink közötti távolságot, mint régen.
A csók olyan volt számomra, mint egy korty víz a szomjazónak. Felszabadított, és még többet akartam belőle. Ösztönösen a nyaka köré fontam a kezeimet, ujjaimmal a tarkójánál lévő rövid babahajszálakat piszkálgattam.
Mikor elváltak ajkaink, Owen a szemembe nézett, és a tekintete ezer dolgot üzent. Ajka elégedett félmosolyra húzódott. A derekamnál fogva közelebb húzott magához, és akkor már tudtam, hogy akármennyire harcolok az érzéseim ellen, és akármilyen távolra költözök tőle, soha nem fogom tudni elszakítani azt a köteléket, ami köztünk van.
– Akkor ez azt jelenti, hogy ismét tiszta lappal kezdünk? – mosolygott rám a fiú.
– Igen. – mosolyogtam én is vissza rá – Tiszta lappal.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
El sem hiszem, hogy eljutottam idáig! Igen, a vége egy kicsit nyálas lett, de egyszerűen megérdemelték. Köszönök szépen mindent nektek drága olvasóim! Hamarosan jön az írói utószó is, ahol azért részletesebben köszönetet mondok mindenkinek!
