A Maffia Szerelme (+18)

📍28📍

Adam

Áu!-jajdultam fel magamba.
Valaki megkarmolt. A fájdalom elég tompa volt és nem tünt valóságosnak. Szinte alig érzem. Sikítás. Fájdalmas és kétségbeesett sikítás volt. Mint az egyik női áldozatomé. Igen makacs teremtés volt de ez csak mégjobban feltüzelt. Ó micsoda modszerekkel értem el nála a céljaim. Némelyik még nekem is fájt. Jajj ugyan már ezt még én se hittem el.
Mai napig tökéletesen fel tudom idézni azt a meggyötört számomra még is csodálatos arcot amit akkor vágott mikor megosztottam vele remek terveimet. Bár szerintem ő fele annyira sem örült neki, sőt még csak nem is értékelte a fáradozásaimat. Nem olyan könnyű megkinozni egy embert, rengeteg dologra kell figyelni de a legfontosabb ami egyébként az egyik kedvemcem is. A legvégéig ébren kell maradnia! Had érezzen mindent csak így elég hatásos. Az utolsó lélegzet, az utolsó szó. Ezek álltalában a kérlek, hagyd abba, könyörgöm, vagy a kevésbé szánalmas részénél, akik amugy a sokkal jobbak és makacsabbak is, nem más mint a Ezért még megfizetsz! vagy a Pokolra jutsz! erre elég egyszerű a válaszom Tudom! Tudom, hogy van a pokolban egy külön rész amit csak nekem terveztek, az én szenvedésemért de nem érdekel. Tény, hogy van néhány dolog amit másképp tennék vagy inkább meg se tenném de nem tudnék sok ilyet felsorolni. Az egyetlen dolog amit nem tudnék megbocsájtani magamnak ha valamilyen oknál fogva elveszteném az én szerelmemet. Az egyetlen embert akit szeretek. Igaz rengeteg ember halt már meg a kezeim vagy a parancsim álltal. Rengeteg vért láttam már és rengeteg vérfagyasztó sikolyt hallottam már életem során. De ez. Ez olyan ismerősen csengett. Biztos csak álmodok.

Egy hatalmas csörömpölésre ébredtem az éjszaka közepén. Jobb oldalamra fordulva magam mellett kezdtem el tapogatózni. Megakartam kérdezni Mayától, hogy estleg ő tudja-e mi volt ez a zaj. Viszont csalódottan kellett konstatálnom, hogy nincs mellettem. A vér is megfagyott az ereimbe és csak a legrosszabbra tudtam gondolni ami előfordulhat. Szemeim azonnal kipattantak és már indultam is a hang irányába. Nem! Nem! Nem! Nem lesz semmi baja! Ez nem történhet meg! Nem most! -skandáltam végig magamba míg a földszintre nem értem.

-MAYA!-hiába kiabáltam senki nem volt rajtam kívül a lakásban, legalább is azt hittem.

-Csöndesebben.-fogalmam sincs, hogy kibeszél ugyanis az egyetlen dolog ami bevilágít a lakásba az a hold fénye volt.

-Hamár hívatlanul megjelensz a házamba annyi igazán járna, hogy elárulod ki vagy nem gondolod?!-léptem felé egyet-És holvan Maya?

-Ugyes választás volt.-hagyta figyelmen kívül kiváncsiskodásom-Büszke lehetsz rá. Nem adta magát valami könnyen.-ki lépett a holdfényre így végre felmérhettem kivel is állok szemben. Ismerős.

-Az arcod..-nem tudtam befejezni a mondatom mivel közbevágott

-Ismerős? Gondoltam. Ez egy jó pont neked.-mosolygott mint valami idióta-De ez természetesen semmin sem változtat. Mint mondtam nem volt egyszerű dolgom de mint mindennel ezzel is megbirkóztam.

Ekkor egy kigyurt langaléta lépett be az ajton kezében egy lánnyal. Alakja karcsú, idomai formásak, haján pedig megcsillant a hold fénye. Ismerős.

-Tedd le a szőnyegre.

Az izomkolosszus azonnal teljesítette a parancsot és visszaállt az ajtóba. Én meg csak álltam és nem tudtam mi történik. Mi ez az egész. Most először nem az en kezemben volt az irányítás. Borzalmasan kétségbeejtő tud lenni.

-Veled meg mi van? Ennyire nem is szereted?-megállt mellettem és válla felett visszanézett a szönyegen heverő testre.

-Mi?-ez volt az egyetlen amit ki tudtam nyögni.

-A lányt.-szemeim kétszerakkorára nöttek és a sokk amiben voltam teljesen megdermesztett.

Szinte oda estem a lányhoz. Mihelyst megláttam arcát a szivem darabokra hullott.

-Hey Adam! Azért remélem mától megjegyzed ki vagyok!-mondta és kilépett az ajtón a csatlósával együtt

Tekintetem visszavezettem az élettelen testre mely nemrég oly vidáman kacagott és oly csodálattal nézett. Gyönyörű szemei melyekben oly sokszor elvesztem örök takarásba merültek előlem. Kedves mosolya mely oly sokszor vidította fel a kedvem örökké lekonyult. Mézédes hangja mely minden napom bearanyozta örök csendre kárhoztatott.
Az én hibám. Az egész csak is az én hibám! Egy szörnyeteg vagyok aki még a saját szerelmét se tudja megvédeni. Meg is érdemlem azt a külön helyet a pokolban, a fájdalmat ami ott vár rám. Ezt egy percig se firtatom. Én hiszek a karmában. Mindig is hittem benne. És most. Most, hogy kamatostúl kapok vissza minden fájdalmat amit valaha okoztam az emberiségnek, a rengeteg családnak, szerető szülőnek vagy gyereknek. Most csak még erősebb lett bennem a hit miszerint "szemet szemért" Sokak szerint mindig annak fáj jobban aki marad. Ezzel egyet kell értenem. Nincsen nagyobb fájdalom mint mikor valaki olyat vesztesz el aki nélkül nem tudod elképzelni az életed. Aki nélkül nem tudsz létezni. Velem most ez történ a saját ostoba hibámból. Nekem ő volt a napfény mely bevilágította a napjai, az oxigén melyre minden percben szükségem van és az éjszaka ahol álomra hajthatom a fejem és megnyugvást találhatok. Az otthonom, a menedékem. Csak álmodom! Csak álmodom! Ez nem lehet a valóság! Nem lehet!
Pedig az.
Érzem a kihült testét a kezeim között. A hideget melyet halott teste áraszt. A vér illatát mely most nem boldogsággal tölt el. Sokkal inkább kinzó fájdalommal. Fájdalommal mely nem múlik el. Melyet nem gyógyít be soha többé az idő.
Haja békésen omlik vállaira. Teste erőtlenül hever a földön. Mintha csak aludna.

Ó Istenem bárcsak aludna.

Egyre homályosabban kezdtem el látni míg végül minden elhomályosodott elöttem és a földre hulltam a szerelmem mellé.