CLARA
89...90...91... és végül 92.
Tippem sem volt, hányadik alkalommal jutottam el az utolsó repedésig a falon. Hogy hányszor futottam végig a tekintetemmel ugyanazon a piszkosfehér felületen, amelyet az elmúlt időszakban bámultam, minden bizonnyal a nap huszonnégy órájából legalább tizenhatot. Na jó, lehet egyes napokon talán valamivel kevesebbet. Vagy épp többet. Igazából ez sok mindentől függött.
Kezdve azzal, hogy mennyi energiám volt kinyitni a szemem reggel... Illetve hát, ami nekem számított reggelnek. Tekintettel rá, hogy egyetlen ablak sem biztosított természetes fényt a helyiségben, a világosságot pedig mindig ugyanaz a mozgásérzékelő lámpa biztosította, fogalmam sem volt, milyen napszakaszban jártunk épp. Az egyetlen, amivel tisztában voltam, hogy az utolsó, amit láttam a külvilágból, az éjszaka volt, de abból is csupán halvány képek derengtek. Meg szagok.
Az égő gumi. A benzin. A saját izzadságom. A vér.
Az utóbbiból mondjuk nem sokat érzékeltem; mire legközelebb magamhoz tértem, már nyoma sem volt. Egyedül a karomon és a homlokomon lévő kötés adta jelét annak, hogy egyáltalán történt velem valami – és persze, hogy a kórházi szoba helyett egy emberre szabott ketrecben ébredtem. Egy vaskeretes ágyon, mocskos fallal körülvéve, melynek egyik sarkában ott csücsült egy kamera, minden mozdulatomat figyelve. Ennyi. Ja, és még egy tükör az ággyal szemben, bár való igaz, az nem sokáig képezte az igencsak gyér dekorációm részét, miután az első kiakadásaim egyikével ripityára törtem. Ezzel csak azt sikerült elérnem – amellett, hogy szereztem még egy vágást a karomra – hogy két órára bezártak egy másik szobába, míg összetakarították a tombolásom maradványait.
Mondanom sem kell, voltak kemény napjaim. De a nehezén már túl voltam.
Legalábbis, szerettem ezzel nyugtatni magam. A kiborulások egy idő után egyre ritkábbá váltak, míg nem sírásokba, néma zokogásokba és végül csendes plafonbámulásokra szűkültek. Ez a mai nap is ilyen volt – és a valószínűleg az összes többi is. Habár, olykor-olykor szerettem azt feltételezni, hogy mindez nem marad így örökké. Hogy valamilyen úton-módon egyszer ennek is vége lesz.
Mert okkal kerültem ide; még ha pontosan nem is tudtam, miért.
- Jó reggelt, Napfény! – azelőtt meghallottam a már jól ismert hangot, hogy azt menetrendszerűen követte a fémcsikorgás, ahogy egy kulcsot elfordítanak a zárban. - Ideje felkelni.
Éreztem, ahogy valami elpattan bennem.
De legalább nem Napsugárnak hívott.
- Megjött a reggelije, Hercegnő – a kulcszörgést léptek követték egyre közelebb az ágyamhoz, mígnem az illető meg nem állt közvetlenül mellettem.
Én azonban továbbra sem néztem rá. Egyenesen a falat bámultam.
- Na, csak nem bal lábbal keltünk fel? Hiszen szép napra virradtunk! – összerezzentem, amikor egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a takarót.
A hűvös levegő, amely betöltötte a helyiséget, könnyen átfúrta magát az olcsó pamutból készült melegítőnadrágon, és csapta meg a trikóba bújtatott felsőtestem.
- Tudod, mi a szabály – csettintett a nyelvével. - Ha nem eszel, én erőltetem le a torkodon.
Lehunytam a szemem.
Hogyne tudtam volna, miután csaknem minden egyes nap elmondta, amióta rá hárult a hálátlan feladat, hogy elhozza a kajámat? Akarom mondani, azt a minimális mennyiségű tápanyagot, ami arra még épp elég, hogy életben tartsanak, de arra már nem, hogy vissza is üssek, ha úgy adódik.
Okosan csinálták. Gyűlöltem bevallani, de attól még így volt.
A napjaim legnehezebb pontjának számított, amikor erőt vettem magamon és felültem az ágyban, és ez a mostani alkalommal sem volt másként. A pillantásom rögtön a matrac szélére helyezett tányéron lévő natúr zabkására tévedt.
- Márpedig van egy sanda gyanúm, ma szükséged lesz arra a plusz energiára – folytatta a férfihang, melynek tulajdonosa továbbra sem volt hajlandó eltakarodni a látóteremből. – A főnök meg akar látogatni.
Egy másodperc töredéke alatt szorult ökölbe a mellettem pihenő tenyerem; pont amennyi idő elég volt arra, hogy minden szín kifusson az arcomból.
Csak ma ne, könyörgöm.
De elértem már azt a pontot, ahol beláttam, minden könyörgés felesleges. Itt egyik sem talál meghallgatásra.
- Szóval csipkedd magad, hogy kivihesselek a fürdőbe!
Fogalmam sem volt, miért ismerteti velem a napirend minden pontját, mint a legelső napokban, hogy ide kerültem. Annyi mindent nem tartalmazott, hogy ne tudtam volna követni.
Felkelés. Reggeli. Öt perc abban a kétszer két méteres fürdőben a mosdóval és zuhanyzóval, hogy rendbe rakhassam magam annyira, hogy minimálisan emberinek érezzem magam. Majd vissza ide és jöhetett az egésznapos fekvés/üldögélés, amihez éppen több kedvem volt, de az utóbbi napokban egyértelműen az előbbi győzött.
A legtöbb alkalommal nem volt társaságom. Gyanítottam, bárki is figyelt rám, azt a kamerán keresztül tette. De volt egy-két relatíve gyakori arc, mint például ő.
Talán a harmincas évei elején járhatott, homokszőke hajjal és borostával. Az ingjei élre vasaltak voltak és mindig feketék, ahogy az öltözékének minden más része. A szeme pedig valahol a zöld és a barna közt lehetett, noha nem sokszor néztem bele; inkább kerültem, ha lehetett. Nem tudtam, hogy hívják. De volt egy társa, az övét igen: Ben. Egyedül azért, mert egyszer rajtakaptam, hogy ráordít, amiért majdnem nyitva felejtette a ketrecem ajtaját, mielőtt a szemem láttára verte össze cirka másfél perc alatt.
Komótosan a kezembe vettem az odakészített kanalat, hogy aztán még komótosabban leerőltessem az ízetlen masszát, imádkozva, hogy az idegességem ne fajuljon odáig, hogy hamarosan a padlón kössön ki. Az őrző-védő tag védelmére szóljon, hogy türelmesen végig várta. Vagy legalábbis megúsztam néhány türelmetlen sóhajjal, mígnem az egész tányérom üressé vált és ő egy kézmozdulattal jelezte, hogy álljak fel, mert indulás. Őszintén nem tudtam, hová rohan ennyire, de több eszem volt annál, mintsem, hogy megkérdezzem.
Persze, amúgy sem reménykedtem abban, hogy normális választ kapnék; a reggeli rutinom általában szó nélkül zajlott, bárki is volt jelen. Egyedül Ben kockáztatott meg néha-néha szóra bírni olyan kérdésekkel, mint hogy nem fáztam-e az éjjel, illetve, hogy szükségem van-e orvosra. De az esetek többségében lezártam egy fejrázással.
Azért értékeltem a gesztust, már amennyire egy ilyen helyzetben ezt el lehetett mondani.
- Aztán jól viselkedni, Hercegnő! – jegyezte meg a férfi, miután a fürdőszobai látogatást követően ismét visszakísért a ketrecembe és becsukta mögöttem az ajtót. – Ki tudja, a végén lehet megjutalmaznak érte.
Ha nem éreztem volna még ezt is túl nagy megerőltetésnek, talán megforgatom a szemeimet. Ehelyett azonban csak fogtam magam, és visszaültem az ágyra, hogy ismét belecsapjak a repedések számolásába, hátha ezzel sikerül annyira a földön tartani magam, hogy ne kattanjak be teljesen.
Így is tettem, míg meg nem hallottam a hangot, amitől aztán legszívesebben sikítva az ágy alá bújtam volna.
- Hogy van a kedvenc babám?
Félreértés ne essék: egyikük sem volt jó ember. Még Ben sem, hiába láttam a megbánást a szemeiben, valahányszor rajta volt a sor, hogy emlékeztessen, csupán egy fogoly vagyok itt. Amivel önmagában nem lett volna probléma, figyelembe véve, hogy én sem épp az erkölcs mintapéldáival éltem egy fedél alatt.
De Marcus... Marcus mindegyikükön túltett. Olyannyira, hogy sokszor azon is elgondolkoztam, egyáltalán ember-e. De nem feltétlenül azért, ahogy bánt velem; fizikailag sosem bántott.
Mentálisan azonban darabokra tört - és mindezt úgy, hogy közben a szeme sem rebbent.
Nem telt el olyan alkalom, amikor meglátogatott, hogy ne közölte volna velem, nem vagyok más, csupán a tulajdona. Hogy olyan vagyok, mint a legkedvencebb darabja a gyűjteményében, a legértékesebb, amelyet bármi áron megvédene, hogy ki ne csússzon a kezei közül.
De arra gondosan ügyelt, hogy azt sose említse, miért. Imádott a sötétben tartani.
Azonban ha volt valami, ami még rosszabb volt annál, ami belülről áradt belőle, akkor az a külseje volt – és nem azért, mert annyira taszító lett volna. Épp ellenkezőleg; első ránézésre ugyanis Marcus maga volt a földre szállt angyal a hatalmas, jámbor barna szemeivel és enyhén göndörödő fürtjeivel, a mosolyáról nem is beszélve, amivel minden bizonnyal gond nélkül vehetett volna le a lábáról bárkit, akit csak akart. Kivéve persze engem, aki az első pillanattól kezdve rá sem bírt nézni anélkül, hogy ne kapta volna el a rosszullét.
De tett róla, hogy így legyen.
- Na, semmi köszönés? – a közelségétől ezúttal is kirázott a hideg, hiába választott el rács bennünket egymástól. Habár jobban belegondolva, ő sosem lehetett elég messze. - Vagy épp menjek a picsába? Mi van veled, Clara? – oldalra billentette a fejét, a szája szélén gunyoros mosoly bukkant fel. - Tudod, babám, egy szavadba kerül és bemegyek, hogy javítsunk a kedveden.
Dacára az elmúlt ki tudja hány nap, hét vagy épp hónap tapasztalatainak, miszerint inkább ugat, mint sem harap ha a felém való testi közeledésről volt szó, így is minden maradék akaraterőmre szükségem volt, hogy legyőzzem a késztetést és ne préseljem magam a tőle legtávolabbi falhoz.
- Inkább passzolok.
Dallamos nevetés járta át a helyiséget, mintegy tökéletesen elrejtve a felszín alatt megbúvó színtiszta gonoszságot.
- Látom, a nyelved akkor rendben van – jegyezte meg. - Ezt örömmel hallom.
Összébb húztam magamon a vékony kardigánt, amit a fürdőbe kikészített ruhák közt kaptam.
- Oka is van annak, hogy itt vagy, vagy csak idegesíteni akartál? – kérdeztem.
Az ember azt gondolná, valamiféle halálvágyam van, amiért ahelyett, hogy minden szavát lesném, még fel is veszem a kesztyűt. Az igazat megvallva azonban, nekem ezt kellett csinálnom. Marcus ezt várta tőlem.
Ha passzívan viselkedtem, általában szarabbul jöttem ki belőle. Olyankor gyakrabban vett egy lapra egy darab nyers hússal.
- Talán frusztrál a jelenlétem?
Inkább tölt el undorral. És félelemmel.
De idáig azért nem mertem elmenni. Lehet, néhány tulajdonságát már sikerült kiismernem, a reakcióival egyetemben. De még mindig messze nem állíthattam, hogy egy nyitott könyv volt.
Veszélyes már annál inkább. Annyira, hogy bár az emberei nagy része majd tíz évvel idősebb lehetett nála, mégis úgy tértek ki az útjából, mintha maga a halál sétált volna köztük. Bizonyos értelemben még láttam is benne realitást.
A látványára talán még a virágok is kipusztultak volna.
- Nem célom az idegeidre menni, kedvesem – csak akkor szúrtam ki az ujjai közt lévő kulcsot, amit szórakozottan forgatni kezdett. - Miért is akarnék bármi rosszat neked?
Újabb tehetetlen sikolyt nyomtam el.
- Meddig akarod még fenntartani a látszatát annak, hogy érdekel, élek-e vagy halok? – kérdeztem vissza. A barna szempár érdeklődve nézett fel az enyémbe. - Ugyan már, nézz körbe! Egy nyomorult ketrecbe vagyok zárva, és azt sem tudom, mégis milyen nap van. A szemetek láttára fogyok el, mégsem tesztek ellene semmit – unottan, mégis rendkívül kimerülten felvontam a szemöldököm. - Ezt hívod te törődésnek?
- Miért, az talán törődés, amit Marini-től kaptál? – sziszegte.
A tekintete villámokat szórt.
Elkaptam a pillantásom, de túl későn ahhoz, hogy realizáljam, milyen következményei lehetnek ennek. Marcus felhorkant.
- Ó, istenem, azt ne mondd, hogy még mindig itt tartunk! Komolyan, Clara – a lesajnálás csak úgy sütött a tekintetéből. - Ennyire szánalmas még te sem lehetsz.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem rezzentem össze a sértésre, de akkor is, ha meglepetésként ért volna. Tulajdonképpen mindennap ugyanezt játszottuk el.
Ő idejön vigyorogva, én hozzávágok valamit, ami lepereg róla, majd még valamit, amire már közli, hogy semmit sem érek. Akár hozzá is szokhattam volna, ha olykor-olykor nem dobja be az aduászt; Lucas-t.
- Nem tudsz te semmit.
Legalábbis, nagyon szerettem volna azt hinni, hogy így van. Az igazat megvallva azonban gőzöm sem volt, mit tud Marcus – és ezt még ő magánál is jobban gyűlöltem.
Sőt, még annál is jobban, mint a fájdalom valahányszor engedtem a falamat kaparászó karmok kínzásának és leengedtem őket annyira, hogy ismét felidézzem magam a zöld szempár emlékét. Amivel önmagában talán még nem is lett volna baj.
Ha nem követte volna közvetlenül a kép Theáról a futballpályánál, ahogy ott állt velem szemben, az arcán a győztesek összetéveszthetetlen mosolyával. Csupán percekkel azelőtt, hogy két autó leszorított volna az útról, a kocsim fejre állt, én pedig egyenesen Marcus karjai közé estem.
Egyik rémálomból a másikba.
Mielőtt bárki azt feltételezné, hogy túl hamar elhittem Thea szavait, azt hiszem elérkeztünk a ponthoz, amikor mindezt megcáfolom. Nem tudtam számontartani, hány estén át vergődtem álmatlanul, azon gondolkozva, vajon mennyi esélye van annak, hogy csupán kihasználta, hogy látványosan sebezhető voltam, egyfajta visszavágásként, amiért elvettem tőle Lucas-t.
De nem számít, hányszor bonyolódtam bele a saját gondolataimba, a végeredmény mindig ugyanaz volt; a darabok túlságosan összeillettek ahhoz, hogy ne legyen igaz. A titkolózás, a távolságtartása a meccs előtt... minden.
Ami még ennél is rosszabb volt azonban, hogy hiába próbáltam gyűlölni őt mindezért – egész egyszerűen képtelen voltam. Még most is, amikor a szívem szilánkosra tört darabjainak mindegyikén az ő nevét vésték.
- Lehet – nyugtázta Marcus. A hangja hatására nagy nehezen sikerült visszatérnem a jelenbe. - De az egészen biztos, hogy amíg te idebent rohadsz és utána sírsz minden éjjel, Lucas épp az esküvőjét tervezi a Carlson-lánnyal.
- Akkor miért vagyok itt? – kérdeztem végül. Őszintén kíváncsi voltam a válaszára. - Ha szerinted nem számítok neki.
Lehet, hogy egy roncs voltam, vagy épp tényleg nem több, mint a kedvenc játékszere, de nem voltam naiv. Pontosan tudtam, hogy minden egyes provokálása mögött az állt, hogy kiszedje belőlem, mit érzek Lucas iránt.
Azonban, ha volt valami, amire nem voltam hajlandó, még ha fizikai fájdalmat éreztem, akkor sem, hogy elmerüljek a saját önsajnálatomba. Pláne nem előtte.
- Ugyan babám, mindketten tudjuk, hogy nagyon is számítasz neki – felelte egy vállrándítás kíséretében. - Neki és az egész családjának. És pontosan ez az, ami miatt most itt vagy – mutatott rá.
Felhorkantam.
- Fogalmam sincs, mit akarsz tőlük, de nagyon el vagy tévedve, ha azt gondolod ilyen könnyen ki tudod játszani ezt a családot – ráztam meg a fejemet. - Akár szart se jelentek Lucas-nak, akár igen, őt nem fogod tudni átverni. Szerinted én vagyok az első túsz, akit ki kellett váltaniuk?
- Valóban nem te vagy az.
Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra a vér is megfagyott volna az ereimben. De még ha ez nem is történt így, meg mertem volna esküdni rá, hogy a szobában megállt a levegő.
- Bár azt nem mondanám, hogy a legutóbbi ép bőrrel úszta meg – a cipője kopogása a padlón már azelőtt elárulta a jelenlétét, hogy őt magát megláttam volna, ahogy felbukkan Marcus mellett a rács túloldalán. - Ahogy hallottam, beletört pár bordája Oliviának.
Az ujjaim olyan görcsösen markoltak rá az alattuk lévő ágyneműre, hogy másodpercek alatt hasonló fehérre színeződtek. Hihettem volna, hogy csupán a képzeletem játszik velem egy aljas játékot, mert az agyamra ment a bezártság. Hogy mindez nem más, csupán egy rémálom és én mindjárt csatak izzadtan felriadok belőle. De eljutottam már arra a pontra, hogy nem áltattam magam.
És még enélkül is pontosan tudtam, hogy minden bizonnyal nem Olivia áll előttem.
Hát persze, hogy nem.
- Aztán ott volt az incidens Angelinával... - folytatta a nő, ahogy a pillantását a plafonra vezette, mintha épp nagyban merengene a múlton. - Na, ő aztán tényleg nem úszta meg – húzta el a száját.- Kellett neki megmentőt játszania!
A tekintete, amely kiköpött mása volt annak a személynek, akit egész életemben a második anyámként emlegettem, végül mégis megtalálta az enyémet. A különbség csupán, hogy ezúttal természetesen nyoma sem volt bennünk az otthonomra emlékeztető érzésnek.
A sötétségnek már annál inkább.
Meglehet, hogy ő meg Liv osztoztak ugyanazon az arcon, de még ha bárkinek, akinek lehetősége nyílt látni mindkettőjüket, könnyen megállapíthatta, hogy míg Olivia maga volt a megtestesült jóság, ez a nő egyértelműen az ellenkező oldalt képviselte. Minden rezzenéséből áradt a gonoszság.
- Nahát – Charlotte Jones látványosan lebiggyesztette az ajkát. - Pedig a madárkák azt csiripelték, kifejezetten beszédes vagy.
Nyeltem egy nagyot, de a torkomba mintha hegyes szögeket vertek volna.
Marcus, aki egészen addig némán tűrte a nő jelenlétét, most mégis megtörte a saját csendjét.
- Mit keresel itt?
Egy pillanatra kedvem támadt megfojtani magam a párnámba, amiért akár egy másodpercre is azt feltételeztem, ő ennek az egész műveletnek az agya. Akkor is, ha jóllehet, az égvilágon egy jel sem mutatott arra, hogy másként legyen azon kívül persze, hogy esze ágában sem volt elmondani, meddig célja még itt tartani engem. Jobban belegondolva, már ennek gyanúsnak kellett volna lennie.
Azért nem mondta el, mert nem ő volt az egyetlen, aki rángatta a végtagjaimhoz kötött madzagokat. Vagy éppen őt magát is rángatta valaki más.
- Történt egy kis fennakadás odakint, gondoltam tudni akarsz róla – érkezett a válasz Charlotte részéről, noha a tekintete nem akaródzott elhagyni az enyémet. - Plusz majd megevett a kíváncsiság Miss Dawson-t illetően. Azt hiszem, mi még nem találkoztunk személyesen – halvány mosoly játszott az arcán. - Habár van egy sanda gyanúm, hogy felesleges, a formalitások kedvéért azért engedd meg, hogy bemutatkozzam! Charlotte vagyok. A nővéremet Oliviát már jól ismered.
Dacára annak, hogy ismertem a teljes sztorit, mégis szürreális volt hallani Olivia nevét és a nővér szót, pláne az ő szájából. Mintha élt volna bennem még egy kis rész, amelyik reménykedni mert, hogy a róla szóló történetek csupán mendemondák, és Liv-nek sosem volt ikre.
- Milyen fennakadás? – kérdezte Marcus, azonban már nem várta meg a feleletet. Szitkozódva a hátuk mögé sandított. – A francba! – morogta, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám, elhagyta a helyiséget.
Hálásnak kellett volna lennem Charlotte-nak, amiért elérte, hogy eltűnjön a közelemből. De elég hamar azon kaptam magam, hogy belátom, vele kettesben maradni talán még rosszabb, ugyanis Marcussal ellentétben róla semmit sem tudtam. Azt a részt leszámítva persze, hogy éveken át az egyetlen célja az volt, hogy kicsinálja Oliviát, mert ő volt az egyetlen akadály közte és a Jones-örökség között.
Nem tudtam, mire számítsak, mikor járok rosszabbul, mikor provokálom jobban; ha ragaszkodom a némasági fogadalmamhoz, vagy megszólalok. Utólag belegondolva, fogalmam sem volt, mi ösztökélt rá, hogy végül az utóbbi mellett döntsek.
Talán a kíváncsiság. Vagy a félelem, mert tudni akartam, mi a legrosszabb, ami várhat rám most, hogy a kezei között vagyok.
- Gondolhattam volna – törtem meg a kisebb csendet, amelyet eddig vertek vissza a falak. - Hiszen megmondtad, hogy mi vagyunk a következők.
Kifejezetten morbidnak találtam, miként öntött el a megkönnyebbülés pusztán azért, amiért láthattam, miként ül ki az arcára a meglepettséggel vegyült elégedettség, amiért megfeleltem az elvárásainak.
- Nos, igen, valójában Lydia volt a következő, de aztán a dolgok hamar rámutattak, hogy neked több hasznod lenne – a legjobb barátnőm neve újabb hidegrázásként ért. - Dawson és Marini – a mosolya még szélesebb lett - Két légy egy csapásra – egy pillanatra elnémult, ahogy a pillantását végig futtatta rajtam. - Kiköpött mása vagy az anyádnak. Mondjuk van benned Ethan-ből is, nem azt mondom. A szemed – színpadiasan felsóhajtott. – Ördög és pokol, egy részem mindig is irigyelte Vanessát, amiért elhappolta őt!
Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne engedjem az undort kiülni az arcomra. Nem igazán tudtam, milyen kapcsolatba került annak idején a szüleimmel, de a puszta gondolat, hogy köze legyen valamelyikükhöz színtiszta rosszulléttel töltött el.
- Livet is? – kérdeztem. - Ezért csináltad vele azt, amit?
Bármennyire is furcsa volt, őszintén érdekelt a válasza. Egy részem azonban nem sok esélyt látott rá, hogy Charlotte motivációjához bármennyire is hozzájárult volna a féltékenység esetleg Oliviára és Liam-re.
A gyanúm pedig hamar beigazolódott, ahogy a következő pillanatban Charlotte felnevetett.
- Ugyan kérlek! Liam Marini lett volna az utolsó, akihez akartam volna, hogy közöm legyen – rázta meg a fejét. - Az a család átkozott. De ha már itt tartunk, úgy vélem, kettőnk közül még mindig te vagy a nagyobb szakértője annak, hogyan kell levenni a lábáról egy Marini-férfit. Vagy nincs igazam? – az egyik szemöldöke a magasba szökött, ahogy a vörösre festett ajkát egy újabb halvány mosolyra húzta.
- Fogalmam sincs, miben reménykedtek, de Lucas továbbra is mást készül feleségül venni – szinte már fájt határozottságot erőltetni a hangomba, de nem annyira, ahogy a szívemen lévő hegek széthúzódása a saját szavaim jelentőségétől. – Ha annyira be akartok találni nekik, talán érdemesebb lenne a mennyasszonyával próbálkozni.
- Drágám, senkit sem érdekel, kit akar feleségül venni, ha közben beléd szerelmes – vágta rá Charlotte, akit szemlátomást cseppet sem sikerült meggyőzni. A méregzöld íriszek úgy mértek fel maguknak, mintha én lennék a kínálat legértékesebb darabja. – Az a fiú ölni tudna érted. Akinek szeme van, láthatja – felhorkant. – Mint az apja, úgy a fia. Úgy tűnik, sosem tanulnak.
Összeszorított szájjal néztem vissza rá.
- Szóval mi a terved? – présteltem ki magamból egy kis idő után nagy nehezen. – Csalit csinálsz belőlem?
Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak.
Charlotte hümmögött egy sort.
- Nos, mivel ahogy hallom, kifejezetten jól viselkedsz és nem okozol különösebb problémát nekünk, ezért hajlandó vagyok veled megosztani egy kis titkot – lépett közelebb a rácshoz. – De persze nem mindent, akkor oda lenne a dolgok vicces része – tette hozzá. – Te nem egyszerűen csali leszel. Hanem a cseretárgyunk.
A szívem ütemét a fülemben dobogó vér verte vissza.
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
Akkor is, ha valójában egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy készen állok a válaszra. Annyit ugyanis még egyedül is sikerült összeraknom, hogy bármit is jelentsen mindez, Charlotte nem ad vissza nekik ingyen. Valamit követelni fog. Valamit, amiről pontosan tudja, hogy a Marinik egyedül értem lennének hajlandóak odaadni.
A kérdés már csak az, hogy mit.
- Egyelőre elég, ha ennyit tudsz – a zöld szempár résnyire szűkült. – Nem szeretnénk, ha túlagyalnád a történéseket, Clara. Még a végén összetörnél a rád helyezett nyomástól. Kár lenne egy ilyen szépségért, mint amilyen te vagy - kacsintott rám, és hátrébb lépett. – Szükséged lesz az energiára, így azt javaslom, használd ki, míg nem lép mozgásba a tervünk. Az óra már ketyeg.
Ez volt az utolsó, ami elhagyta a száját, mielőtt eltűnt volna a szemem elől olyan gyorsan, hogy egyedül a cipője kopogásának egyre tompább hangja jelezte, hogy egyáltalán itt járt.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el; hogy csupán percek, vagy egész órák, míg meghallottam, ahogy ismét kinyílik az ajtó, ami valakinek a közeledését jelezte, mire felkaptam a fejem és automatikusan összehúztam magam ültömben. A fekvés még csak szóba sem jöhetett.
Charlotte látogatásának köszönhetően még abban sem voltam biztos, hogy aludni képes leszek egyáltalán a közeljövőben. Még csak le sem kellett hunynom a szemem ahhoz, hogy magam előtt lássam a kegyetlenségtől csillogó szempárt, ahogy engem méreget, mint a legújabb játékosát, akiről pontosan tudja, hogy győzelemre fogja őt vinni, méghozzá a saját családom ellen. És én semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam.
Én voltam a marionettbábú, ő pedig az, aki a drótjaimat rángathatta amerre csak a kedve tartotta.
Ez már nem Lucas-ról szólt és a családjáról. Ha ők elbuktak, az enyéimet is vitték magukkal.
- Jól vagy? - felkaptam a fejem.
A gondolataim örvénye olyan mélyre húzott, hogy észre sem vettem, amikor Ben megállt a rács mellett. A mélybarna szempár, amely általában kíváncsian méregetett a távolból, most kifejezetten aggódónak tűnt.
- Mi számít jónak? – kérdeztem.
Már nem keserített el, mennyire erőtlen a hangom. Ellentétben Bennel, akinek egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzult az arca.
Jóllehet, nem ez volt az első alkalom, hogy a többiekkel ellentétben valamiféle emberséget mutatott felém, továbbra sem tudtam megszokni, de önmagában a jelenlétét sem. Valahogy nem illett ide.
Csak épp nem tudtam rájönni, hogyan.
- Szólni akartam, hogy jönni fog. Én... - megrázta a fejét. A szemöldököm a homlokomra ugrott. - Megpróbáltam elintézni, hogy én jöhessek reggel, de nem akartam megkockáztatni Marcus előtt, hogy lebukok.
Értetlenül meredtem rá.
- Lebukni?
Szólásra nyitotta a száját, azonban szinte rögtön be is csukta. A tekintete a mögöttem lévő falra siklott, ahol mindez idő alatt végig ott terpesztett a kamera, amely minden mozdulatomat rögzítette.
Azzal az egy kivétellel, hogy a piros fénye ezúttal nem villogott.
Mi a...
De mielőtt esélyem nyílt volna hangot adni a döbbenetemnek, Ben folytatta.
- Nézd, Clara, tudom, hogy minden jogod megvan rá, hogy ne bízz meg bennem... hogy ne bízz meg egyikünkben sem – a tompaságomnak köszönhetően nehezen tudtam lépést tartani a hadarásával, ez egyszer pedig a pokolba kívántam, amiért ennyire gyenge vagyok. - De most az egyszer arra kérlek, hogy próbáld meg! Először és utoljára.
- Miről beszélsz, Ben? – ráztam meg a fejemet.
A tekintete még egy darabig elidőzött a kamerán. De aztán szépen lassan visszatalált az enyémhez, mielőtt határozott hangon megszólalt volna:
- Arról, hogy ki foglak juttatni innen.
Helló-helló kedveseim!
Mivel hatalmas szaladások közepette vagyok, csak egy gyors üzenetre telik tőlem, amiben elmondom már vagy milliomodik alkalommal is, hogy eszméletlenül hálás vagyok minden támogatásért, amit a történet kapcsán kapok, továbbá privát üzenetetért és miegyébért! ❤️❤️❤️ Az utóbbiakra igyekszem minél hamarabb válaszolni, ha kicsit lecsillapodtak a kedélyek, mindenesetre remélem mindenki jól van és hogy egészségesek vagytok, vigyáztok magatokra és persze egymásra is. 🙏🏼❤️Innen is küldöm az energiát!
Mint felfedezhettétek, a részek igencsak lerövidültek így a második évad kezdetével, ennek a legfőbb oka az, hogy rettenetesen fárasztó volt már számomra és sokszor magam is belekavarodtam a cselekménybe. Mindenesetre úgy gondolom, így talán számotokra is picivel emészthetőbbé válik a tartalom, továbbá lehetőségem lesz ezáltal gyakrabban posztolni, hogy 2021 első pár hónapjában valamikor ennek a történetnek is pontot tehessek a végére.
Ha bárkinek bármi kérdése van, instán és privát üzenetben továbbra is megtaláltok. De addig is nagyon-nagyon köszönök még egyszer mindent, vigyázzatok magatokra ééés ha minden jól alakul, hamarosan jelentkezem!❤️❤️❤️
Puszi,
S.