Beültünk az autójába és a lábamhoz tettem a táskámat, miközben a hideg miatt kicsit dideregtem. Azt kell, hogy mondjam egészen leesett a hőmérséklet az esti órákra.
Herczeg rám irányította pillantását és azonnal bekapcsolta a fűtést.
- Ennyire nem fázhat. – kommentált.
- Dehogynem. Annak ellenére, hogy Bak vagyok, igenis fázhatok. – morogtam.
- Figyeli a horoszkópot?
- Nem. Csak mindenki azt hiszi rólam, aki először találkozik velem, hogy mivel téli csillagjegy alatt születtem, ezért jól bírom a hideget. Tipikus sztereotípia. – forgattam szemeimet, miközben kifordult a parkolóból.
- Milyen sértő, hogy ilyet feltételeznek.
- Ugye? Pedig... - kezdtem volna a magyarázatba, amikor leesett, hogy ismét szarkasztikusan jegyezte meg mondandóját.
- Nagyon humoros. – forgattam szemeimet, s csendben folytattuk az utunkat.
Egész idő alatt azon járt az eszem, hogy vajon felfogja-e hozni a „kettőnk ügyét".
Vagy ténylegesen feladta?
Elvégre miért ne adta volna fel? Hisz egyrészt én mondtam neki azt, hogy NEM, másrészt pedig Herczeg Márk pont nem az a férfi, aki nem találna érettebb nőt nálam, vagy bárki másnál.
És mi lesz később? Tovább fogok tudni lépni? Bár...miért ne tudnék? Nem történt semmi olyan köztünk, amiért ne tudnék másra nézni máshogy...ugye?
Tényleg nem...csupán csak Ő volt az első, akire másként tekintettem; Ő volt az, akin egyes egyedül soha nem tudtam kiigazodni; aki soha nem mutatta felém a törődését, én mégis valamilyen szinten vonzódtam hozzá.
Hogy mennyire is?
Fogalmam sincs; szokták ezt egyáltalán mérni? Kicsit, eléggé, nagyon?
Talán elég azt mondanom a vonzalom kérdésre, hogy szinte minden pillanatban rá gondoltam? Ő volt a reggel fátyolos, álmos szemeim előtt, Ő volt éber, koncentráló énem előtt és Ő volt fáradt, magányos szívemben.
Ezeken kiigazodva igenis gondolhatom azt, hogy nagyon vonzódtam Herczeg Márkhoz, és ami azt illeti pusztán az volt ezzel a baj...hogy bármennyire is akartam tőle távol tartani magam nem sikerült és egyre többet és többet gondoltam rá.
- Elgondolkodott. – szólalt meg mellőlem tanár úr. Ennyire elmerültem volna a saját gondolataimba?
- Egy kicsit...de nem számít. – legyintettem és elfordítottam a fejem, hogy lássam a mellettünk elsuhanó tájat.
Tán igazam volt...? Tényleg nem számít az, ami még el sem kezdődött?
- Nem számít?
- Nem. Már nem. – suttogtam.
- Elmondaná, hogy mi a gondja? – fékezett le hirtelen, a házunktól pár méterre.
- Inkább maga mondja el! Hát nem érti, hogy nem ez nem helyes! – emeltem fel a hangomat.
Nem tudom, hogy volt ennyi bátorságom összegyűlve, de már nem bírtam tovább. Egyértelműen és célravezetően meg kellett neki mondanom, hogy ez van és kész.
Nem jó szórakozásomból utasítottam vissza Hétfőn sem és teszem azt most sem.
A kérdés pedig, hogy ő nem látja? A karrierje is fuccsba dőlhet, ha ilyen kockázatokat vállal.
Mindig is előrelátó voltam és gondoltam a jövőre kizárólag ilyen szempontból.
Mondhatni, mióta ismerem Herczeg Márkot egyre többet gondolok az előttem álló időre.
Hogy mi lesz velem, mi hogyan fog sikerülni, hol leszek pár év múlva?
Azt hiszem ezek a kérdések amúgy is gyakran fordulnak meg az ember fejében középiskolás korában is.
- Micsoda, hogy hazaviszem egy tanulómat? – pillantott rám döbbent arckifejezéssel.
Na várjunk...?
- Én...én azt hittem, hogy... - hebegtem-habogtam összevissza, rettentően zavarban voltam.
- Hogy mit? Hogy kikezdenék egy diákommal, ami miatt elveszíthetem az állásomat is? – sokat sejtő pillantását éreztem magamon, én pedig kinyitottam az autóajtót, majd kiszálltam.
- Elnézést tanár úr, én... - kezdtem volna magyarázkodni, viszont közbeszólt:
- Csak mert pontosan jól gondolta. – meglepődésemre becsaptam az ajtót és visszanézés nélkül rohantam a házunk bejárati ajtajának belső részéig.
Sziasztooook!!!
Mivel itthon betegeskedek idejét láttam annak, hogy ismét részt publikáljak Nektek!
Az előző fejezetek alatt döbbenten láttam, hogy többen is tetszéseteket fejezitek ki a történetet illetően, aminek nagyon nagyon örülök!
Hamarosan jövök a következő eseményekkel!
További szép napot és kitartást erre a hétre!❤️❤️