Tiltott vonzódás

38.Fejezet

A szél fújt, de nem annyira vészesen, a hideg is épp, hogy csak parányit csípte meg az arcomat. Pár pillanat múlva a kék színű busz begurult a buszmegálló elé és egy idős néni után felléptem én is a buszra, ahol enyhes fogadott. Amint találtam magamnak egy tetszőleges helyet – mivel kb. az egész tér üres volt – elindult a busz és szerény személyem a 4. állomáshoz érve leszálltam, ami egyenest a könyvtár előtt volt elhelyezve. Imádtam mindig is könyvtárba járni és azt, hogy milyen otthonos a belseje, amikor belépek. Most is így volt.
Amint a fából készült világosbarna pulthoz léptem átadtam a zsémbes Klári néninek a könyveket, aki morogva vette el a azokat és az előjegyzettjeimet pedig lehúzta.
- Kölcsönzöl még ki mást is? – kérdezte rekedtes hangján.
- Igen, köszönöm. – bólintottam, majd el is vonultam a könyvsorok halmazában. Miután megtaláltam a könyveket, amelyeket kinéztem magamnak és az előzetesük alapján megtetszettek, azokat is elmentem lehúzatni és amikor belepakoltam mindet a táskámba elköszöntem a nőtől.
Amint kiértem viszont kellemetlen ' meglepetés ' fogadott. Az eső őrültek módjára zuhogott és ahogy láttam jég is volt köztük...de nem azok a parányiak, hanem kb. egy kisebb ököl méretűek. Vacilláltam, hogy várjam-e meg a buszt – ahol nincs a fej felett tető – és így nagyobb az esélye, hogy eltalál valami, vagy fussak haza, kb. 10 perc alatt, mivel a busz az 20 perc múlva jön.
A futást választottam, mivel nem volt nagy teher a vállamon. Neki is iramodtam és egészen jól ment ez a futós dolog, ameddig el nem értem az egyik sarokig, ahol olyannyira lendületesen futottam, hogy a csúszós úton egy csodálatosat vágódtam.
- A kurva élet bassza meg! – szitkozódtam, ugyanis a halántékomat is sikerült összezúznom.
Nagy nehezen felálltam és a kapucnit a fejembe húztam, majd bicegve elindultam haza.
Mindenem fájt és szinte ott az úton eltudtam volna aludni, viszont tudtam hogy a szüleim aggódnának értem, ezért minden erőmet összeszedve botladoztam hazáig.
Az utca kihalt volt, és örültem is ennek...már csak az hiányzott volna, ha valaki leszólít és segítséget akar nyújtani – ami valljuk be elég ritka eset a mai világban.
Amint hazaértem szó nélkül mentem fel a szobámba, miután levetettem a vizes kabátot és a cipőt. Szerencsére ilyen vihar idején mindenki beszokott gubózni a szobájába és ott vannak csak.
Levetettem magam az ágyra és anélkül, hogy kivettem volna a vizes táskából a könyveket, kifújtam a levegőt és lehunytam a szemem.
Elakartam felejteni a mai napot az elejétől kezdődően, minden apró részletét és szereplőjét...még Őt is.
Elméletileg nem volt depresszióm soha, viszont most nagyon kényszerítenem kellett magam, hogy ne merüljek mélységes önsajnálkozásba és gondolkodjak el az életem értelmén.
Mindig is pozitív embernek tartottam magam, és legtöbbször próbáltam is az lenni...viszont mint általában minden embernél, nálam is betelik egyszer a pohár és azaz idő most jött el.