Dylan-nek igaza volt, ugyanis alig kábé két hét elteltével elérkezett a búcsú ideje a pszihiátriától, és költözhettem az Evans családhoz. Nehezen hagytam itt mindent, hiszen annyi idő után itt végre barátokra leltem, meggyógyulhattam, és boldog lehettem. Persze az önbizalomhiányom, a szorongásom még mindig nem múlt el, de ezen kívül szinte teljesen jól vagyok, olyan, mintha kicseréltek volna, és ami a legfontosabb, hogy végre boldog vagyok. A legnehezebb elszakadni a két barátnőmtől lesz, és Dylan-től. Természetesen megbeszéltük a csajokkal, hogy rengetegszer meg fogom őket látogatni, és amint ők is kijutnak innen, már végre elmehetünk csavarogni valamerre. Ennyi idő alatt Dylan-t is nagyon megkedveltem, viszont tőle sem kell teljesen elbúcsúznom, mert heti egyszer eljárok hozzá egy pszihológiai beszélgetésre, hogy kiderüljön, ha esetleg romlik az állapotom. Mindezek ellenére mégis az életem egy szakaszát zárom le, ami így eléggé szomorú.
Éppen pakolásztam össze a szobámban lévő cuccokat, és párás szemmel tekintettem körbe, hogy mindezt, a megmentő otthonomat most itt kell hagynom, és valaki más fogja átvenni, amikor benyitott Cole. Egy hosszas, szenvedélyes csókkal köszöntött, ugyanis látta rajtam, hogy kissé magam alatt vagyok a búcsú miatt.
-Minden oké lesz -mosolygott rám, majd megölelt.
Nem sokkal később bejött Madison és Amber is, hogy elköszönjenek. Tudtam, ez nem fog könnyek nélkül menni, de arra nem számítottam, hogy konkrétan már akkor elsírom magam, amikor meglátom a két barátnőmet. Egymáshoz szaladtunk, és hosszas ölelésbe zártak engem. Mostmár mindhárman zokogtunk...
-Jujjj, csajszi, annyira, de annyira szeretünk! -szorította ki belőlem a szuszt Maddy.
-Látogass ám meg minket minden nap! -mosolygott rám keserűen Amber, miután elengedtük egymást.
-Minden egyes nap -vigyorogtam, majd szeretetteljesen megszorítottam a kezüket.
Ekkor megérkeztek a nevelőszüleim is, akik szintén tárt karokkal fogadtak. Már nagyon várták, hogy végre hozzájuk költözhessek, szinte szárnyaltak az örömtől mindketten. Azt mondták minden hivatalos dolgot elintéztek, aláírták az összes papírt, úgyhogy mehetünk is. Előtte még gyorsan megkerestem Mabel-t, tőle is elbúcsúztam, mert azért ő is sokat segített nekem.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ugyanis szomorú vagyok, mert hiányozni fog ez a hely, a kialakított szokásaink, ugyanakkor kicsattanok a boldogságtól, mert végre szerető családom, és normális életem lehet a pszihiátrián kívül.
Mindenki egészen az autóig kísért minket, majd ott még beszélgettünk egy kicsit, aztán a kocsi lassan gurulva indult el, én pedig párás tekintettel integettem a barátaimnak. Örülök, hogy tudunk még találkozni, nyilván ez nem végleges búcsú, de azért valahol mégis nagyon szomorú.
Az út csendben telt. Nem is tudom, talán ez így volt meghittebb, majd otthon megbeszélünk mindent. Otthon... Milyen fura ezt a szót használni egy idegen helyre. Azt mondták majd valamelyik nap elmehetünk a régi házamhoz, és átpakolhatunk mindent, ami kell, de elvileg már minden megvan a szobámban, ami szükséges. Annyira izgatott vagyok!
Körülbelül tíz perc kocsikázás után el is érkeztünk egy barna házhoz. Az udvarban három kutya ugatva és farokcsóválva várt minket. Egy csoki színű labrador, egy németjuhász, és egy ausztrál juhászkutya. Istenem, milyen gyönyörűek!
Maga a ház eléggé minimalista volt, világos barna színben pompázott mindenhol, a kerítés pedig fehér színt kapott. Az udvar nem tűnt nagynak, ám ahogy jobban hátrább néztem, láthatóvá vált az istálló, és az is, hogy ott még egy hatalmas füves terület áll. Nem látszott hivalkodónak az egész, és pont ez tetszett benne. A ház mellett, még az udvaron kívül helyezkedett el a garázs, oda be is álltunk a kocsival, hogy utána együtt fedezzük fel a terepet.
-Na, hogy tetszik? -kérdezte izgatottan Natalie, amikor már a kapuban álltunk.
-Egyszerűen gyönyörű -ámultam.
-Gyere, körbevezetünk az udvarban is -hívott maga után a nevelőanyám.
Ahogy beléptünk, a három kutya ugrálva köszöntött minket, mire Edward erőteljesen rájuk szólt, nehogy megkaparjanak engem, de én csak legyintettem, hogy hagyja őket, hiszen imádom a kutyákat.
-Biztosan jól megbarátkoztok majd, nagyon jófej kutyusok, csak néha túlságosan tudnak örülni -nevetett Edward, amikor a németjuhász a nyakamba ugrott, és úgy nyalogatta, mint akinek az élete múlik rajta. -Monty! -szólt rá a németjuhászra.
-Tényleg semmi gond -nevettem, miközben igyekeztem mindhárom kutyát ugyanannyit simogatni.
-Igen, Monty eléggé izgága, ő láncon volt tartva a régi ,,gazdájánál -rajzolt Natalie szemforgatva idézőjeleket a levegőbe a gazda szónál. -Három éven keresztül senki nem foglalkozott vele, alig kapott enni, csontsoványan került be a menhelyre. Mi pedig örökbefogadtuk -mosolygott. -A labrador Benji, ő együtt érkezett Astriddal, az ausztrál juhászkutyával. Ők félősebbek, folyamatosan verték őket -húzta el szomorúan a száját. -De ahogy látom, imádnak téged -nevetett fel.
-Hát igen, imádnivalóak -pusziltam meg Monty fejét. -Szóval nem én vagyok az egyetlen mentett itt -mosolyogtam. -Ők a világ legszerencsésebb kutyusai, hogy ide kerültek.
Miután kikutyáztam magam, hátramentünk meglesni a lovakat. Tényleg elég nagy terület helyezkedett el hátul, nagyobb mint gondoltam. Egy nagy karám is volt ott az istálló közelében, amit négy ló foglalt el. Megbeszéltük, hogy ha kedvem tartja, már akár holnap is elkezdhetek megtanulni lovagolni.
Miután megismerkedtem a két macskával is, beléptünk a házba. Egy előszobába érkeztünk, ahol a cipők, kabátok, pulcsik foglalták a helyet el. Gyorsan levetkőztünk, majd a nappalit, és a konyhát néztük meg. A falak mindenütt világosbarnára lettek festve, és a bútorok pedig világos és sötétbarna színben keveredve pompáztak. Rengeteg kép állt a falon, az ablakokat pedig mind muskátlik díszítették. Még ugyanitt a földszinten helyezkedett el a nevelőszüleim szobája, és egy fürdőszoba is. Ezután fellépcsőztünk az emeletre, ahol az én szobám volt, illetve még egy fürdőszoba. Tulajdonképpen az én szobám is úgy nézett ki, mint Natalie-éké, nagyon otthonosnak látszott, már most imádtam. Rögtön szemben egy tévé állt. Jobb oldalt a sarokban kapott helyet az ágyam, amely sötétnarancssárga, és sötétbarna színben keveredett, mellette egy éjjeliszekrény, középtájon pedig egy nagy ruhásszekrény hatalmas tükörrel. Az ablak kifele az utcára nyílt, bal oldalt kapott helyet, és alatta pedig az íróasztalom helyezkedett el egy laptoppal, mellettük pedig egy nagy könyvespolc állt. A szoba közepén egy nagy szürke babzsák ékeskedett, amire könnyen rá is lehet feküdni.
-Mit gondolsz? Tetszik? Jó lesz így? -mosolygott Edward izgatottan.
-Imádom, nagyon tetszik -öleltem meg őket egyenként.
-Majd rakhatsz ki képeket, vagy posztereket a falra, polcra, amiket akarsz. Berendezheted, ahogy akarod -tette hozzá Natalie.
-Köszönöm -biccentettem hálásan.
Ezután még egy kicsit körbemászkáltunk a házban, beszélgettünk, Natalie pedig gyors összedobott egy fokhagymás tésztát, mert már mind éhesek voltunk ebéd híján.
Megbeszéltem Cole-al reggel, hogy ma még mindenképp találkozunk, és elmesélem neki, hogy milyen itt, meg majd ha gondolja, ő is benézhet. Úgyhogy miután ebédeltünk, felajánlottam, hogy segítek pakolni, mosogatni, hogy azért ne legyek illetlen, de mivel Natalie elutasított mindenféle segítséget, és azt mondta nyugodtan menjek, ahova csak akarok, így gyors felmentem a szobámba, és azt a kevés cuccomat, amit a pszihiátriáról hoztam haza kipakoltam, utána pedig fölhívtam Cole-t.
-Hali -vette fel pár csörgés után a fiú.
-Szia! -szóltam bele a telefonba hevesen dobogó szívvel. -Szóval... Berendezkedtem, és gondoltam elmehetnénk esetleg sétálni, szétnézni a környéken.
-Benne vagyok -lelkesült fel. -Pár perc, és ott vagyok.
Mondtam neki az utca nevét, és házszámát, majd megszakítottam a hívást. A gyomrom még mindig idegesen bizsereg, mielőtt találkozunk, hiába vagyunk már együtt több hónapja. És még most sem értem, mégis hogy lehet az, hogy annyi szép lány helyett pont engem választott... Jó szar az ízlése szegénykémnek. Hehe.
Halihó! Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek... Mert nekem teljesen kiment a fejemből, hogy Jasmine apjának a ,,barátnőjét" is Natalie-nek hívták :D Ez nekem sajna csak most tűnt föl, viszont már nem változtatnám meg, úgyhogy bocsi a figyelmetlenségért :D
Uh, és a következő rész brutálisan szaftos lesz... ;)
2020. július 19.