//maffia Dazai, Chuuya, első szerelem, plátói szerelem, szex, romantika, nem egészen unhappy end, depresszió említve, öngyilkossági kísérletek említve, kiközösítés, elhanyagolás//
csucsu03-nak szeretettel, az elrejtett viccek és Chuuya miatt ♥
– Biztos, hogy ezt akarod?
Számítottál a feltűnésére, mégis megremegett a lábad Osamu hangjától. Két táska volt nálad, benne a legszükségesebbekkel, de még ez sem szilárdította meg a végső elhatározásod. Ahogy Osamu kérdése, korábban a legkisebb változás is megrendített várakozás közben. Te kérted az újabb találkozót, hogy bizonyosságot nyerj, és a fiú megjelent. Innen nem fordulhattál vissza.
– Igen.
A szád kiszáradt, de összeszedted a maradék erőd, és képes voltál szilárd hangon felelni. Megfordultál, hogy Osamu ép fél szemébe nézhess, erőt nyerve a pillantásából, de csak a véredet forralta fel. Addig sápadt arcod kivörösödött, reakciót viszont nem csalt ki Osamuból.
Szorosabban fogtad a kezedben lévő táska szíját és tettél egy lépést a fiú felé. Mögötted narancsos volt a felhők hasa. Kezdett alkonyodni, szürkéskékké változtatva az eget Osamu feje fölött.
– Gyere akkor, (Név)-chan – mondta ugyanolyan lágyan, mint amikor egy hete először szólított meg hazafelé.
Osamu elvette tőled a táskát, amibe kevéske személyes holmid felét gyömöszölted és a vállára vette. Szabad kezét feléd nyújtotta, és amikor kis tétovázás után a tenyerébe fektetted a sajátod, megszorította az ujjaidat.
Maga mellé vont a járdán, a kezed a vállára vetett fekete kabátot súrolta. Néhány lépésre voltatok már a találkozóponttól, amikor folytatta, de nem nézett rád:
– Most már nem fordulhatsz vissza.
Osamunak igaza volt. Onnantól, hogy elfogadtad a kezét, teljesen átadtad magad neki, és egészen sosem tudtál elszámolni ezzel a döntéssel. Talán túl fiatal voltál még, hogy felfogd a súlyát, de úgy érezted, tizenöt évesen el tudod dönteni, mit akarsz, és Osamu a korábbi figyelmességével egészen nagy hatást gyakorolt rád.
Más volt, mint az osztálytársaid, de az eltérés nem rémített meg. Osamu volt az első fiú, aki kedvesen közeledett hozzád, pedig az apádat és a bátyádat is beleszámoltad.
Őszinte volt veled, hiába hitted először nehezen, amit mondott neked. Az osztálytársaid nem törődtek veled, és megszoktad, hogy semmibe vettek az iskolában, de amit veled tettek, ennek ellenére sem tudtad belőlük kinézni.
*
Csendes, lassan zárkózottá vált szépség voltál; aki nem ismert, emiatt beképzeltnek gondolt volna. Kedves voltál, de nem adtak esélyt, hogy megmutathasd. A társaid kirekesztettek, talán a ragyogó jóság, a szép, szelíd mosolyod, vagy a fénylő szemed miatt.
Te voltál az egyik legcsinosabb lány az iskolában, de nem voltál tisztában a tulajdon bájoddal. Az alsó-középiskola utolsó két évében, de különösen, mire végzős lettél, a fiúk egyre gyakrabban súgtak össze a hátad mögött, vagy tettek félhangos megjegyzést az egyenruha alól kivillanó lábadra. A legjobban mégis a hajadat és az arcodat szerették, és Osamu is először a szemedet nézte. A tekinteted nyílt volt, élénk fény csillogott benne, még elragadóbbá téve a mosolyod azon az évkönyvfotón, amit előző évben készítettek rólad.
Ezt és még néhány, titokban lőtt képet használta fel három srác az osztályból egy felelőtlen tréfához. Egy unalmas délután pár kattintással utat törtek maguknak az interneten sötétebb oldalára, és a sikeren felbuzdulva tanakodni kezdtek, mit csináljanak az eléjük tárult új világgal. Valahogy szóba kerültél, utána már minden jött magától: addig heccelték egymást, amíg a csíny komollyá vált, és egy nap múlva az egész készen volt. A neved és az arcod ott virított egy weboldalon, sokat ígérő címmel: a szüzességed eladó, bárki szabadon licitálhatott rá.
Az, hogy szűz voltál még, szinte egyértelmű volt. Nem tartották az olyan nagyszájú, magamutogató lányok közé, akikkel megteltek a bevásárlóutcák és a cukrászdák iskola után. Kimondatlan tény volt, hogy a korodbeli lányok ritkán kerülnek édes ártatlanságban középiskolába, te ezért még a szépségeden felül is érdekes és nehezen megfogható voltál a srácoknak.
Sosem próbáltak beszélgetni veled, mert hiába voltál szelíd, a kisugárzásod valamiért riasztó volt másoknak. Mindenféle pletykák keringtek rólad, mert senki sem ismert igazán, ez vezette odáig a társaidat, hogy azt a képtelen árverést megcsinálják rólad.
Nem gondolták, hogy bűnt követnek el, sem azt, hogy valakit komolyan érdekelsz majd. Gyerekek voltak, az egész egy unalmas órában kipattant viccnek indult, mégis komoly fordulatot vett egy nagy összegű licittel másnap délután. Ettől megijedtek, a pénzt végül mégsem utasították el. A háromfős banda vezetőjébe nem szorult annyi félsz vagy könyörület, mint a másik kettőbe.
Bízva a névtelenségben és a feddhetetlenségükben üzletet kötött a licitálóval. A pénzért cserébe kiadta a neved, címed, és a szokott útvonalat hazafelé, pedig, ha egy kis jó érzés van benne, bármit hazudhatott volna.
Az a fiú nem szeretett téged. Sosem vétettél ellene, mégis hidegen hagyta, mi lesz veled ezután. Hiszen csak vicc volt. Úgy gondolta, a te felelősséged, hogy képes légy vigyázni magadra.
*
Te semmit sem tudtál az árverésről, és a félelemtől a fiúk is hallgattak róla. Minden nyomot eltüntettek, amit csak lehetett, és te sem kértél rá később bizonyítékot, Osamu meggyőzött pusztán a szavával.
Az üzlet lerendezése után Osamu munkához látott. Nem sajnálta az árat; a maffia léptékében aprópénzt áldozott rád, és egyelőre azon sem izgatta magát, hogy fog később elszámolni Morival a magánakció miatt. Már elsőre nyilvánvaló volt, hogy neked nem sok közöd van az embercsempészekhez, akiket fel kellett kutatnia, Osamu mégsem hagyta veszni az ártatlanságod.
Az arcod, a neved, a kis életképeid valamit megmozgattak benne, holott a létezéséről sem tudott korábban. Osamu, aki általában közömbös volt az emberek, a munka és az élet iránt, akkor, szeszélyből egészen komolyan vette a küldetését. Nemcsak az ellenséges csempészfészket, hanem minden hasonló, tőlük független törekvést kész volt felszámolni Yokohamában, és amikor beléd botlott nyomozás közben, hajlandó lett még egy lány őrangyalává válni.
*
Osamu hajszolta az apróságokat, amik fellelkesítették, akár csak pár percre értelmet adva az életének. Te is ilyen voltál: ahogy meglátott, valami megváltozott benne. Előbb csodálkozó pillantást vetett rád, majd mosolyra húzódott az ajka. Élőben még jobban tetszettél neki, mint a képeken, de még az a tétova szikra is elég volt, hogy ne hagyjon téged veszni.
Követett hazafelé, amikor kijöttél az iskolából, és félúton megszólított. Kettesben voltatok a panelházak gyűrűjében, a kikötőtől távol. Osamu messzire ment érted, még a maffia öt magas, fekete tornya sem látszott oda a belvárosból.
Meglepett az ismeretlen. Nem sokkal volt idősebb nálad, középiskolásnak nézted, az öltözéke viszont túl elegáns volt bármilyen egyenruhához. Mégsem a feltűnt ujjú fehér ing, a fekete öltönynadrág vagy a vállára terített kabát, hanem az Osamu egész testét borító kötszerek tették furcsává a megjelenését. Fél szemét és fél orcáját is kötés fedte. A másik, meleg barna szemét rendezetlen, sötét haj takarta, amíg nem nézett egyenesen rád. Összerezzentél, mikor a neveden szólított.
– Honnan tudod, mi a nevem?
Osamu elmosolyodott, a kezét lazán lógatta maga mellett. Bekötött karja eltűnt a kabát alatt, ami szelíd arcával ellentétben egészen fenyegető külsőt kölcsönzött neki.
– Nem is gondolnád – mondta –, de ha van tíz perced, hajlandó vagyok elmesélni.
Az egyik első lecke a szüleidtől az volt, hogy ne bízz az idegenekben, Osamu minden furcsasága ellenére mégis bizalomgerjesztőbb volt, mint a legtöbb ember, akivel mindennap találkoztál. Tettél felé egy lépést, mert nem mertél hátat fordítani, a kíváncsiságod viszont hamar legyőzte a félelmed, és őszinte érdeklődéssel tekintettél rá.
Osamut ismét csak egy szeszély vette rá, hogy mindent elmondjon neked. Felkeltetted a figyelmét, és amióta a hangodat is hallotta, még nehezebben szabadult tőled. Akárcsak te, ő is kíváncsi volt rád. Egy kis ideig nem törődött vele, hogy ő a maffia legifjabb végrehajtója. Osamu a járda és az út közt álló egyik alacsony betontuskóra telepedett, és a legapróbb részletességgel mesélni kezdett, végig a reakcióidat kutatva.
*
Úgy készült otthagyni, hogy zsongott a fejed. Némán, leforrázva álltál vele szemben. A táskád már percekkel korábban a földön puffant, de észre sem vetted. Nagyra nyílt szemmel nézted Osamut, képtelenül a válaszra. Ő finoman lehuppant a betontömbről és megigazította a kabátját.
– Hát ennyi. Szabad vagy, (Név)-chan. – Vállat vont, amikor erre sem feleltél, de úgy tűnt, elszomorodott. – Máskor jobban vigyázz magadra.
– Várj! – Alig tudtál beszélni, de Osamu megfordult a suttogásra. Tettél felé még egy lépést, a kezedet is kinyújtottad a fiú irányába, de őt nem érted el. Sápadt voltál, mégis forrónak érezted az arcod a feltörő sírástól. – Ki vagy te? Miért csináltad? – Kapkodva megtörölted a szemed, amikor az első könnycsepp utat talált magának.
– Dazai – mondta a fiú. – Dazai Osamu. És nevezhetjük véletlennek, hogy rád akadtam.
Osamu adott egy zsebkendőt, amikor látta a hiábavaló csatádat. Kicsit gyűrött volt és szöszös a kabátzsebétől, de elöntött a hála, amikor átnyújtotta, és beletemetted a hirtelen fellángoló arcodat.
– Nincsenek valami jó emberek körülötted – mondta csak úgy magának, amíg az orrodat fújtad. – A helyedben meggondolnám, meddig akarok ottmaradni.
*
Osamu nem tudhatta, mit indított el benned ezzel a pár szóval. Már közel voltál a ballagáshoz. Reménykedtél, hogy jobb embereket ismersz meg a középiskolában, de mindig ilyen vágyakkal kezdtél az új tanévnek, és soha semmi nem változott. Nemcsak az osztályod, a családod sem törődött veled, emiatt egyre magányosabb és vigasztalanabb voltál.
Eszedbe jutott, vajon a szüleid mit tettek volna, ha tudomást szereznek a licitről, és beleborzongtál, hiába volt meleg a délután.
Talán észre sem vették volna, akkor sem, ha az orruk előtt zajlik. Te nem voltál olyan érdekes, mint a bátyád, és a konzervatív felmenőid miatt mindig másodrendűnek érezted magad mellette. Lány voltál, emiatt kevésbé értékes a szüleid szemében. Nem állítottak eléd nagy elvárásokat, mert eleve azt hitték, sosem leszel elég okos és ügyes. Elég volt, ha jól viselkedtél, és befogtad a szádat.
A családod akár idegenek kis csoportja is lehetett volna. Nem ismerted őket és ők sem tudtak semmit rólad. Azt, hogy milyen elveszett vagy, hogy nincsenek barátaid, hogy nem szeret a bátyád, a szüleidet nem érdekelte. Munkába temetkeztek, hogy legalább a sikeresebb gyerekük jövőjét biztosítani tudják, és hogy veled eközben mi történt, nem sokat számított.
Osamu azokra a fiúkra gondolhatott, de neked minden mást is felidézett, és elszomorodtál. Ha csak ránézel, sírni tudtál volna, ezért sokáig nem emelted fel a fejed a zsebkendőből. Ő, akivel először találkoztál, őszintébb és kedvesebb volt hozzád, mint bárki korábban, és máris köztetek lógott a búcsú, annak az ígéretével, hogy nem látod őt többé.
*
Te sem ismerted őt, és nem is elégedtél meg csak a nevével. Újabb találkozót kértél tőle, őszintén meglepve Osamut. Zavarban voltál a saját meggondolatlan merészséged miatt, de ez elmúlt, amikor végtelen lelkesedést láttál szétömleni Osamu sérült arcán.
– Egy pár nap múlva ugyanitt? – Mosolygott, gyermeki örömmel széttörve a korábbi fenyegető auráját. Bólogattál, mert a hangod túl gyenge volt felelni. Osamu megszorította a kezed, elakasztva a lélegzeted. – Próbálok hamar időt szakítani rád.
Teljes kábulatban mentél haza, alig tudtál a környezetedre figyelni. Állandóan gondolkoztál, amíg végül a kimerültségtől elnyomott az álom, de még ott is ugyanazok a kérdések gyötörtek. Osamu, az osztálytársaid, az ellened elkövetett bűn, a szerencsétlenséged és felvillanó boldogság kergetőzött a lelkedben, ahogy telt az idő, te mégis egyre bánatosabb voltál.
*
A következő találkozó véletlenül jött össze, mert amikor rád esteledett, a megbeszélt helyről hazaindultál. Semmilyen elérhetőséget nem adtatok egymásnak, és Dazai Osamu nevű fiú mintha sose létezett volna: az interneten nem voltak róla adatok, így esélyed sem volt őt felkeresni.
Osamu halkan megszólított, amikor elindultál. Kicsit távolabb ért utol, mint legutóbb: egy keskeny utca szájánál álltál meg, két tízemeletes ház között. Osamu a lassan felkapcsolódó utcalámpák fénykörén kívül állt. Keveset láttál az arcából, de a hangja elég volt, hogy a szíved hevesebben verjen, végül, már mellette lecsillapodjon. Nem voltatok barátok, mégis szomjaztál a közelségére. Nem felejtetted el, milyen egyenesen és egyszerű kedvességgel bánt veled, holott semmi oka nem volt rá.
Osamu megszeghette volna az ígéretét, mert már az is meglepte, hogy egyáltalán kiszaladt a száján. Nem vallott rá az ilyesmi. Az embereket sosem engedte közel magához, és a szerzett társát, Chuuyát közel egy év után is bosszantónak találta. Még benne is nehezen bízott meg, hiába voltak teljesen egymásra utalva, és a köztük lévő viszonyt nagy jóindulattal lehetett csak barátságnak nevezni.
Ezért volt különös számára, milyen lelkes lett irántad, és a külön töltött napokban az érzés nem csitult. Osamu várta az alkalmat, hogy újra lásson, és úgy alakította a feladatait, hogy találkozhasson veled.
Neki is gyorsabban vert a szíve, amikor megpillantott a járdán. Egészen addig veled maradt, amíg órákkal később az otthonról jött hívásod el nem választott titeket egymástól.
Akkor rengeteget beszélgettetek, hiába szakították meg hosszas szünetek a szóáradatot. Osamu figyelt rád, de keveset mondott magáról. Neked a kezdeti bizonytalanság után megjött a bátorságod, és egy őszinteségi rohamban, a hívás után csalódottan kimondtad, amit végig akartál: nem akarsz tovább ottmaradni.
Osamu kíváncsian figyelt, de nem folytattad. A felkiáltás nem kívánt magyarázatot: nem akartál többé rossz emberek között lenni. Nem volt hová menned, ez hamar leverte az elhatározásod, így amikor Osamu megkérdezte, hogyha elhívna, vele tartanál-e, hirtelen nem tudtál mit felelni. Végül igent mondtál, mikor már beletörődött, hogy válasz nélkül maradt. Lehajtott fejjel, Osamu lábát figyelve suttogtál beleegyezést, és ezután nem is bírtál a szemébe nézni. Megrémített a saját vakmerőséged, hogy képes vagy a sorsod egészen a gondjaira bízni.
*
Sokat őrlődtél, de a családod meggyőzött, hogy nem érdemes maradnod. Összekaptatok valami miatt, ami hatalmas veszekedéssé fajult. Hallottad, hogy a bátyád kinevet, amikor a sírva, dühösen bevágtad a szobád ajtaját, de a kiabálást még ez sem nyomta el.
Rossz, tiszteletlen, neveletlen lány voltál otthon, és kolonc a bátyád nyakán, aki sosem tanult meg téged szeretni. Az ágyra vetetted magad, a párnába fojtottad a zokogásod, és túlélésért fohászkodtál. A másnap esti találkozó Osamuval még olyan távolinak tűnt, mintha egy évtizeddel később lett volna.
*
Visszatekintve mindez csak egy pillanat volt. A megismerkedésed Osamuval hamar feledésbe veszett a későbbi események után, és hiába erőltetted az agyad, többé nem tudtad pontosan felidézni.
Osamu nem mondta el, hová visz, így nem is készülhettél fel a Dokkmaffiára. A zömmel áldottakból álló bűnszervezet egyik legfontosabb embere mellett voltál, és hiába laktál egész életedben Yokohamában, keveset tudtál mind a képességhasználókról, mind az alvilágról.
Már késő volt visszakozni, hiába értetted meg hirtelen, miért kérdezte Osamu, biztos vagy-e a választásodban. Áldottság nélkül, szinte gyerekként csöppentél a maffiába, de Osamu tőle telhetően vigyázott rád. Azt nem tudta kivívni, hogy Mori a fennhatósága alá helyezzen, mert a maffiafőnöknek más tervei voltak veled, de így is közel maradt hozzád.
Gyakran látogatott meg este a szállásodon, a legnagyobb titokban. Sem Mori, sem a te felettesed, Kouyou nem nézte jó szemmel ezeket a találkozókat, de amíg nem volt túl nyilvánvaló, egyikőtöket sem szidtak meg érte.
Chuuya volt az egyetlen, aki nem rejtette el a nemtetszését, ha kettőtökre nézett. A fiú Osamu társa, neked pedig félig mentorod volt. Együtt tanultatok Kouyou-tól, de Chuuya közel egy évvel hamarabb került hozzá. Nemcsak a viselkedése, a harcmodora vagy az ereje, az egész megjelenése valahogy tekintélyt sugárzott, veled mégsem bánt lekezelően, és amikor magatokra maradtatok, barátian beszélgetett veled.
Chuuya erős áldott volt, és sokáig tátva maradt a szád, ha a képessége legkisebb megnyilvánulását láttad. Osamu képességét te nem érzékelted. Vele együtt lenni olyan volt, mintha mindketten normális emberek lennének, ezért tartott jó pár hétig megszokni, milyen együtt lenni a többi áldottal.
*
Nem értetted meg azonnal, mit várnak tőled, és miután Kouyou kezelésbe vett, épp elég dolog akadt, amin elcsodálkozhattál. Kouyou, a tradicionális japán szépség magához hasonlatossá tett. Maga készítette a hétköznapi, tűzött frizurádat és az első saját kimonódat is ő adta rád, mielőtt megtanultad, hogy kell felvenni.
A szokatlan viselet a legalapvetőbb dolgokat nehezítette meg. Újra kellett tanulnod járni, ülni, állni, mielőtt bármi máshoz fogtatok volna, de Kouyou türelmes volt, és úgy tűnt, élvezi, hogy foglalkozhat veled.
Olyan volt, mintha a nővéred lenne, és idővel Chuuyához hasonlóan te is úgy nevezted. Árnyékként követted Kouyou-t, gyakran Chuuyával a másik oldalán, így kaptál képet arról, hogy mennek a dolgok a maffiában.
Mori a nő egyik új kis kínzómesterének szánt, ami tökéletesen passzolt a tapasztalat és áldottság nélküli valódhoz. A vallatás csupa finomság és művészet volt, mint azt megtanultad, és gyakran még csak kés vagy pisztoly sem kellett hozzá. Ahhoz azonban ragaszkodtak, hogy egy kevés fegyveres kiképzést kapj; a késharc alapjait eleinte maga Kouyou, később Chuuya sajátíttatta el veled.
*
Undorodtál a vértől és a fájdalomtól, ezért sosem tarthattál Osamuval küldetésre. Kouyou féltett téged, az első fél éved a szigorú felügyelete alatt telt, de ezalatt olyan mentális teher nehezedett rád, hogy kénytelen voltál változni, különben belerokkantál volna.
Megértetted, hogy minden gyengédség és babusgatás mögött rejlik valamilyen mögöttes érdek, így lassan megkeményedtél, elégedett fényt gyújtva Kouyou szemében. Chuuya veled sosem veszekedett, a szitkait inkább Osamura szórta, de egyszer, amikor kettesben maradtatok, neked esett:
– Miért hagytad, hogy elhozzon? Te normális életet érdemeltél volna!
Rég nem tűnődtél, mi lett volna, ha nemet mondasz Osamunak. A lehetőségek túl fájdalmasak voltak. Félbeszakítottad a gondolatot, de így is szomorúság suhant át az arcodon. Chuuya felszusszant, igyekezett lenyelni a mérgét. Csendes megállapodás szerint úgy tettetek, mintha egyikőtök sem vette volna észre, és a pillanat elmúlt, de már nem lett ugyanolyan.
Ez a kitörés szokatlan volt Chuuyától, mert sosem kérdezett a múltadról, akkor mégis úgy tűnt, mindent tud rólad. Neked nem jutott eszedbe, hogy mesélj, és a maffiában különben sem volt szokás elmerülni az érzésekben.
Te is megtanultad, hogy jobb, ha érzéketlenné válsz, néhány gyengéd csírát mégsem tudtál egészen kiirtani a szívedből. Ilyen volt a feltétlen bizalmad és kötődésed Osamu iránt, ami lassan szerelembe fordult. Hihetetlen volt, hogy viszonozza az érzéseidet, mert szavakkal sosem mondta, de a tettei annál egyértelműbbek voltak.
Sokáig kardoskodott még, hogy Mori rábízzon, miután megkaptad az alapképzésed. Haszontalan embere lettél volna, különösen abban a finom ruhában, de Osamu bármit megtett volna, hogy maga mellett tarthasson.
Amikor megtudta, hogy Chuuya tanít harcolni, elkomorodott, és azt mondta, a törpe elvette a kedvét attól, hogy elvágja a torkát, és egyáltalán, miatta elment a kedve az öngyilkosságtól. Ezt nem tudtad mire vélni, de úgy forrongott, ha csak említést tettél a kalaposról, hogy megértetted, milyen féltékeny.
*
Nem szerette, hogy olyan sokat vagy Chuuyával, és elkezdett gyakrabban látogatni.
Egyszer, amikor igazán későn értél a szállásodra Kouyou-tól, Osamut az ágyadban találtad. Levetett kabátja egy szék hátán pihent, ő maga összegömbölyödve feküdt a takarón, a mellkasához szorítva a kispárnádat.
Aludt, és amikor megláttad őt a felkapcsolt lámpa alatt, előbb ragadtál fegyvert, mint hogy sikoltásra nyisd a szádat. Amikor felismerted Osamut, persze leengedted a kést, és először csodálkoztál rá magadra. Annyira átformálta a személyiséged a maffia, hogy előbb támadsz, mint gondolkodsz, akkor viszont nem sokat törődtél ezzel.
Óvatosan az ágyhoz mentél, és leültél Osamu mellé. A kést már eltetted, a kezed üresen, kinyújtott ujjakkal remegett Osamu feje fölött, mielőtt rászántad magad, hogy megérintsd. A haját, majd az arcát simogattad, a ritkán tapasztalt puhaságot élvezve, amíg ébredezni kezdett.
Fél pár karamellszín szeme álmosan állapodott meg az arcodon, de csak nehezen vett fókuszba. Kisimítottál egy tincset a homlokából, hogy segíts neki.
Az előbbi feszültséged már elpárolgott, szégyenlősen mosolyogtál Osamura. Ő megfogta a kezed, összekulcsolt ujjaitokat a szájához húzta, és a tenyeredbe csókolt. Megborzongtál, Osamu kedvére téve. A kezed alatt mosolygott, újabb kis csókot adva, végül közvetlenül előtted felült, hogy a szádon folytathassa.
Nem az volt az első, mégis ugyanazt a zsibbadó forróságot keltette benned. Az érzés a gyomrodból indult, pillanatok alatt elöntve az egész tested, és már nem tűnt olyan fontosnak megkérdezni, mégis mióta volt a bezárt szobában.
Átölelted a nyakát, és hagytad, hogy az ölében húzzon. Az álom már eltűnt az arcáról, a helyét hirtelen támadt élénkség vette át, és amikor Osamu hosszabban is megcsókolt, az izgalmát minden porcikájában érezted.
A hajába túrtál, közelebb húzva a fejét magadhoz. Nem érdekelt az a hülye licit, és örültél, hogy Osamuba szorult annyi tapintat, hogy többé ő sem hivatkozott rá. A tested nem volt árucikk, ő mégis megvásárolta a szüzességed. Azonban, mire elvette, te önként is neki adtad volna, és később szinte kérted a folytatásra.
*
Akkor este nem gyötört azzal, hogy hangosan kimondatta veled minden vágyad. Óvatosan bontott ki a ruhádból, mert hatalmas letolást kapott, amikor a legutóbb tönkretette a kimonódat, és úgy csókolt tovább, hogy kiszolgáltatva feküdtél alatta. A tested az övé volt, meztelenséged szabadságot adott neki, hogy arcodtól a combodig apró puszikkal borítson.
Nehezen hallgattattad el magad, és később, amikor Osamu újra föléd hajolt, már nem is maradtál csendben. A szádra szorította a kezét, hogy elfojtsa a sóhajodat, közben a válladra hanyatlott. Megharapta a nyakad, szigorúan a ruha gallérja alatt, hogy egyikőtök se kapjon újabb szidást, és a füledbe suttogta:
– Kérlek, (Név), maradj csendben. Imádom a hangod, de nem akarom, hogy más is hallja.
Persze nem könnyítette meg a dolgod. Erőlködtél, de minden mozdulata, a kis cirógatásai és a gyengéd harapások elvették az eszed.
Kótyagos voltál később is, és hiába aludtad ki magad, mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. Másnap Chuuya meg is jegyezte, amikor téged látott:
– A mosolyod igazán szép ma, (Név). Mi történt veled? – Hamar félrekapta a tekintetét. Belepirult a bókba, amit krákogással leplezett, és ettől neked is pirosabb lett az arcod.
– Boldog vagyok – motyogtad, kerülve Chuuya kék szemét. A fiú megigazította a kalapját, és még mindig félrenézve dohogta:
– Fura, Dazai a múltkor ugyanezt mondta. Biztos beteg. – Kényszeredetten elnevette magát, ezzel véget vetve a pillanatnak. Chuuya még mindig halványan pirult, de már képes volt rád nézni, és magabiztosan tette fel a következő kérdést: – (Név), neked most lesz születésnapod, ugye?
– Igen – mondtad rögtön. Annyira meglepett, hogy nem kérdeztél vissza, honnan tudja, és Chuuya nem is hagyott lehetőséget rá. Egy szépen becsomagolt, szalaggal átkötött dobozt nyújtott át, és hiába közelített az arcszíne a kedvenc vörösboráéhoz, képes volt viszonylag egyenletesen beszélni.
– Tessék. Remélem, tetszeni fog. Aneesan segített kiválasztani – hadarta, az utolsó pillanatban levett kalapját a mellkasához szorítva. Megköszönni sem tudtad, annyira elakadt a szavad a váratlan kedvességtől. Hálás pillantást vetettél rá, remélve, hogy Chuuya ebből is megért majd, de az ajándékát még sokáig nem tudtad kibontani.
*
Chuuyát a reggeli találkozó után már nem láttad. Osamu is csak késő este került elő, hozzád már be sem nézett. Türtőztetted magad, és nem nyitottad ki a csomagot másnapig: túl fáradt voltál, és megint bőven éjfél után kerültél ágyba.
Reggel korán visszatért él Kouyou-hoz, mert egy új foglyot kapott, és vallatási módszereket akart gyakoroltatni veled. Chuuya ajándéka ott maradt a szobádban, és eszedbe sem jutott délutánig, amikor kaptál egy kis szabadságot.
Csak pihenni akartál a további teendőid előtt, ám Osamu elcsípett a folyosón és elkísért a szobádba. Izgatottnak tűnt és el sem eresztette a kezed, de feltűnt, hogy valamit rejtegetett a háta mögött, és összeráncolta a szemöldökét, akárhányszor afelé pillantottál.
– Boldog születésnapot, (Név)! – Osamu magához húzott, amint bezártad az ajtót, és végre megmutatta, mit rejtegetett előled. Hasonló méretű csomag volt, mint Chuuyáé, szép papírba csavarva, a tetején virág formájú masnival. – Remélem, tetszik – mondta, egy puszit nyomva az arcodra. – Nem igazán értek az ilyenekhez, de úgy gondoltam, illene hozzád.
– Köszönöm – suttogtad lehajtott fejjel, mert mint azelőtt, ismét nehéz volt a beszéd. – Megnézhetem?
– Persze! A tiéd – vágta rá, beterelve a szobába. Az ágyra ültél, hogy kibontsd, de Osamu nem követett. Megállt az éjjeliszekrényednél, a tetejére tett csomagot nézte. – Ezt kitől kaptad, (Név)-chan? – A hangja kíváncsi volt, de még a becézés sem lágyította el.
– Chuuyától nemrég – mondtad, azt is magadhoz véve. A két kis doboz a térdeden pihent, csak a csomagolás különböztette meg őket egymástól. – Ő is a szülinapomra vette, csak elfelejtettem – szabadkoztál, de felnézve láttad, hogy felhősödött el Osamu arca.
– Bontsd ki – biztatott mégis, tettettet örömmel, ahogy leült melléd. – Kíváncsi vagyok, mit kaphattál az apróságtól.
Tétováztál, végül mégis félretetted Osamu ajándékát, és előbb Chuuyáéról fejtetted le a papírt. A dobozban kerek, sok apró selyemvirágból álló hajdísz volt. A színe illett a szemedhez és az egyik különlegesebb kimonódhoz, mintha Chuuya egyenesen ahhoz választotta volna.
Összeszorítottad az ajkad a meghatottságtól. Sosem kaptál ilyen gyönyörű és drága dolgot ajándékba, és a hagyományok mellett ebből, az átadás körülményeire gondolva, őszinte figyelmességet éreztél.
Utáltál mások előtt sírni, de könnyek lepték el a szemed. Osamu ezt látva kitette a dobozt az öledből és maga felé fordított. Az arca komor volt, a száját, mint te, összepréselte, és hiába akart vigasztalni, keserűség érződött minden szavából.
– Béna Chuuya, megríkatott egy hölgyet! – Átölelt, a kelleténél erősebben, egészen közel szorítva magához. – Majd elfeledtetem veled – mormolta. A hátadat simogatta, és kelletlenül engedett el, amikor el akartad tolni, hogy megnézd az ő ajándékát. – Nem nagy cucc – vetette oda, már minden lelkesedés nélkül.
A változást nem tudtad mire vélni, de megértetted a meglepetés láttán. Osamu is egy hajdíszt vett neked, és a véletlen egyezés bántotta: hiába nem hasonlítottak egymásra, mégis rosszul esett neki, hogy nem tudott olyan nagy örömet okozni az ő kis csilingelő, szépen megmunkált fém legyezője.
Bármit hitt is Osamu, te nem találtál szavakat a boldogságtól. Előbb a díszt, majd Osamu morcos arcát nézted, végül gyorsan félretettél mindent az útból, hogy a nyakába borulhass, hálás csókokkal árasztva el.
– Gyönyörű! – ismételgetted felváltva a köszönömmel. – Alig várom, hogy tudjam viselni!
– És melyiket? – Osamu kacérkodott, de még nem békélt meg. Szájon puszilt és az ölébe vett, többé ki sem engedve a kezéből.
– Természetesen mindkettőt – felelted, megpöccintve az orrát. Osamut nem felelt, de a tekintete elsötétült. Ezt a saját érdekedben, úgy döntöttél, nem veszed észre.
*
Később lehetőség volt, hogy Chuuyának is megköszönd az ajándékot, de a fiú nem csinált nagy ügyet belőle. Úgy tett, mintha nem számított volna neki, de láttad, milyen boldog, hogy lenyűgözött az ajándéka. A ritkán látott, kedves mosolyai egyike telepedett meg az arcán, mintha csak neked tartogatta volna.
Eleinte tartottál Chuuyától, de már rájöttél, hogy Osamu képtelenségeket állított róla. Nem volt az a bosszantó, erőszakos bolond, akinek lefestette, és amikor együtt láttad őket, megállapítottad, hogyha így viselkedett, Osamu az állandó szekálásával bizony megdolgozott érte.
Alapvetően mégis jól kijöttek, csak akkor változott meg a légkör, ha te is köztük voltál. A kimondatlan civódás két évig tartott köztük, mielőtt beütött a baj, és Osamu végső elkeseredésében úgy döntött, hogy elmegy, téged is megszöktetve a maffiától.
*
Ő volt a mindened, és bárhová követted volna, de Osamu családot és jövőt adott neked, akkor pedig mindezt el akarta venni.
Chuuya sokat veszekedett vele, miért tett magukhoz hasonlóvá, amikor te áldottság nélkül békés tudatlanságban nőhettél volna fel, de a velük töltött években, akárhány szörnyűségben segédkeztél, beleszoktál ebbe az életbe, és semmiért el nem cserélted volna.
Chuuya a lehetőségekhez képest próbált a fényben tartani, de Osamunak rajtad nagyobb volt a befolyása. Annyira szeretett, hogy nem akart elveszíteni téged, és kész volt beszennyezni a lelked, csak hogy Mori ne küldjön el a maffiából.
A sugallatára fordítottad az addig elszenvedett sérelmeidet a foglyaitok ellen. Olyan haragot ébresztett benned, amit sosem éreztél, mintha még dühösek lenni sem lettél volna méltó. Osamu azonban úgy fosztott meg a gátlásaidtól, mint a kimonódtól. Vigyázva, de erős kézzel vette le rólad a kötöttségeket, amíg belőled csak egy csupasz, lángoló lélek maradt. Ebből formált aztán tökéletes fegyvert a maffiának, hiába voltatok távol egymástól.
Sosem lett a felettesed, de az ágyban nagyobb hatalma volt fölötted bárki másnál. A szívedet, a testedet, az érzéseidet vette magához, nem számított emellett, a késedet kinek a parancsa forgatja. Azonban Osamu nem hazudta a szerelmet, és amikor belefáradt a gyilkolásba, téged sem hagyott tovább mocskolódni. Megszöktetett a maffiától, másodszorra is elrabolva a helyről, ami otthont jelentett számodra, hogy ismét egy újat, biztosabbat adhasson végül.
*
Két év röppent el, álomszerű epizódokban. Azt hitted, ismered a szenvedést, az emberi lélek sötét helyeit és a fájdalmat, de az addig átéltek meg sem közelítették Osamu mélypontjait, amikor mindent, amije volt, el akart vetni magától.
Már nem számított, hogy ott vagy vele, és a féltékenység sem hajtotta, hogyha meghal, téged otthagy Chuuyának. Hitte, hogy a kalapos még mindig szeret téged, de már nem volt képes ezzel törődni. Bármit tettél, azt a fényt és örömet sokáig nem láttad viszont a szemében, amiért gyerekként vonzódni kezdtél hozzá.
Sok idő kellett, mire talpra állt, és rengeteget sírtál, mire megértette, hogy bánt téged, és végre felhagyott az öngyilkossági kísérletekkel. Osamu felfogta, hogy sosem követnéd a halálba, hiába mentél vele eddig bárhová, mert te élni akartál, és vele együtt megismerni a boldogságot. Végérvényesen össze voltatok kötve, és te küzdöttél, hogy az életben és ne a halálban találjátok újra egymásra.
Osamu kizökkent a szenvedésed miatt, és fogadkozott, hogy talpra áll, mert téged nem akart veszni hagyni.
Visszatért az élni akarása, amikor többé neked sem látott örömöt az arcodon. A lány, akibe szerelmes lett négy évvel azelőtt, elveszett, amikor többé képtelen voltál a mosolygásra, és Osamu küzdött, hogy az egykori énedből minden szépet és jót visszahozzon.