Alapjáraton véve szeretek élni. Bár sokszor szivat az a gunyoros mindenható ott fennt, de ettől függetlenül szeretek tapasztalatokat szerezni, különböző érzéseket érezni, mert akármennyire is fájdalmas, az ember szereti ezeket átélni. Mert érezni jó dolog. Még akkor is, ha az igazából belülről mar, és nyughatatlanul, már zavaróan szüntelen. De jó. Jó, mert a fájdalom annak a jele, hogy volt jó dolog is az életedben. Csak annak a résznek vége. A fájdalom egy jel. És ha nincs fájdalom, nem tudod értékelni a jó dolgokat. Daeron ezt jelentette, illetve jelenti még mindig számomra. Ő a boldogság, és ha már nincs velem, a vele együtt járó fájdalom. Ő alkotja az érzéseim.
Szokásosan bámulatos eszmefuttatásom a telefonom kegyetlenül kellemetlen csörgő hangja szakította félbe. Épphogy csak egy nemtörődöm pillantásra méltattam a nevet, mely jelentése így el sem jutott az agyamig, mire felvettem, és a már megszokott mondatokat címeztem a vonal másik végén lévő személynek;
- Halo, itt Lorelei Montgomary beszél!
Hangom késként vágott bele a lakásomban uralkodó csendbe. Egyedül igen nagy csend uralkodik a káosz felett.
- Lore... - szólalt meg a már ismerős bariton. A szívem heves tempóra kapcsolt, agyam beadta a kulcsot, ezzel hivatalosan is lemondva rólam.
- Miért hívtál? - kérdeztem egy torok köszörülés után.
Csoda, hogy beszédképes állapotban vagyok. Már hetek óta nem hallottam felőle...
- Tartozom neked. - csendült fel a vonal másik végén.
Najó, azért ennél többre számítottam. Mármint nem hallok felőle, elég tragikusan váltunk el egymástól, aztán felhív, az ok pedig az, hogy tartozik nekem.
Ebben a pillanatban egy apró kuncogást hallottam Daerontól. Ismert már annyira, hogy tudja, hogy most azonnal elkezdtem felháborodva tanácskozni magamban, hogy ez a mondat mit jelenthet, nem kell hozzá látnia, hogy pontosan lássa maga előtt.
Ám én mégis eltöprengtem azon, hogy ezt mire érti. Pénzzel ugyan nem tartozott, mindig ő fizetett, ha elmentünk valahova, akárhányszor is ellenkeztem. Inkább én tartozom neki.
De akkor mire céloz?!
- Najó, látom nem jöttél rá, úgyhogy felvilágosítalak. - mondta, ám az, hogy milyen szinten szórakozott rajtam leírhatatlan volt.
- köszönöm... - dünnyögtem, majd vártam, mi sül ki ebből a helyzetből.
- Amikor találkoztunk, tudod, a fesztiválon...
Hogy is felejthetném el...
-... Nos akkor megígértem valamit, amit azóta sem pótoltam be.
És akkor leesett. Ígért nekem egy túrát egy bizonyos boros pincében. Ezért cserébe megadtam a számom.
És még én nem tartom magam könnyű prédának...
- Nos... - kezdtem - valami talán mégis rémlik.
- Helyes. Akkor este hétkor ott leszek nálad! - felelte jókedvűen, majd hallottam, ahogy leül a kanapéjára. A tárgy megadóan gyűrődött össze alatta, mely olyan hangot adott ki, mintha valaki nagyon szomorú lenne, és a következmények nélkül csak tenné amit tennie kell.
- Várj, nem mondtam, ho....
- Majd kopogok. - vágott bele a szabamba, tiltakozást nem tűrően, mégsem tűnt mérgesek. Inkább szórakoztatta a helyzet.
- De, én...
- Viszlát, Lorelei! - mondtam, majd kuncogva rámcsapta a kagylót. Én csak dermedten ültem a konyha asztalon, és gondolkodtam.
Én ma, pontban hétkor randira megyek egy zenésszel, akivel szeretjük kölcsönösen összetörni egymás szívét.
Izgalmas lesz...
...
A hó már csak nyomokban mutatta, hogy valaha is ellátogatott hozzánk. Az emberek sem voltak nyomott hangulatban, mint amikor hó nélkül volt rossz, borús idő. A fiatalok közösségekben járták a Central Parkot, ahol már egyre vékonyabb ruhákba bújhattak a lakosok. Én, mint a világ egyik legfázósabb embere, utáltam a hideget, bár elvarázsolt a tél. A tél olyan igazából, mint maga Daeron. Hideg, ezért néha kibírhatatlan, de közben gyönyörű. Mert ez volt Ő. A leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam, kívül belül. És a leggyönyörűbb dolgoknak mindig a legnagyobb az ára, és a legkínzóbb a fizetése. És tudom, hogy szebbet nem is találhatnék. Mert épp a veszekedések, a hibái, a gondolatai, a gesztusai tették őt a világ legszebb emberévé számomra. És most két órán belül kopogni fog az ajtómon, miközben én pizsamában ülök a konyha asztal tetején, és gondolkodok, már lassan három órája.
Ekkor ismét egy éles hang zavart meg, ám ez kivételesen nem a telefon volt. Az ajtón kopogott valaki. Gyorsan megnéztem az órát, hátha félreértettem valamit.
Ez nem lehet ő, vagy talán mégis ilyen sokat gondolkodtam?!
Már magyarázat után keresgéltem, miközben remegő kezekkel nyitottam ki a híres tölgyfa ajtót, ám egy nem várt személy tört be rajta, heves kézmozdulataival, és német nyelvű káromkodásaival, amiből csak a ,,Scheiße" volt számomra érthető, bár egyértelművé vált, hogy ez nem lehet Daeron.
Behati mérgesen fordult meg, és nagyokat lihegve fürkészett, akár egy felbőszült bika, mikor vörös szalagot lengetnek éppen a szeme előtt.
- Szia. - mondtam megelpetten, ám ezzel csak még idegesebb lett.
- Szia? Szia! Szia?! Ez komoly? Eleve Daerontól kellett megtudnom, hogy randira készülsz vele, betörök hozzád, a hasam állapotát és a tényt, hogy még mindig van három hónap, ameddig nem ihatok alkoholt hátrahagyva jöttem ide, erre te annyit mondasz, hogy szia?! - lihegett tovább, ezzel is mutatva, hogy nem tartozik a sport a közös tevékenységeink közé.
- Sajnálom, hogy még három hónapig nem ihatsz alkoholt?! - próbálkoztam, ám nyilván csak húzni akartam az agyát. Szegénykét olyan könnyen fel lehet bőszíteni, amennyire aprócska.
- Najó, menj a francba!
- Tudod, hogy azzal, hogy mellőzöd a csúnya szavakat, csak még nehezebb komolyan venni?! - mosolyodtam el, ám így is nehéz volt tartani a kikívánkozó nevetésemet. Olyan abszurd volt a helyzet!
- Nem fogok káromkodni! Egy kutatás szerint a babára hatással vannak a környezetében hallott szavak. Talán veszélybe akarod sodorni a gyermekem?! - nézett rám komolyan, így felnevettem. Mérges pillantása mégis megállásra késztetett.
Ó, tehát ezt komolyan gondolta...
- Figyelj, szerintem az ő környezetében maximum az emésztésedet hallja, az pedig kétlem, hogy nagy hatást gyakorolna rá. Szerintem kevered azzal az időszakkal, amikor már megszületett... - feleltem mosolyogva, majd kezeimet keresztbe rakva döltem neki a konyhapultnak. Behati csak megrökönyödve állt előttem, láthatóan összezavarodott.
- Szóval, segítek elkészülni a randidra.
Jól van, térjünk át egy másik témára. Szóval ezért vagy itt, Behati...
- Nem kell, de azért aranyos vagy hogy kockáztattál ennyi mindent értem.
- Ó szívem, dehogynem kell. Másfél óránk maradt. Elvileg csodák nem léteznek, de én most megpróbálok egyet létrehozni... - pillantott rám mindenttudóan, majd a karomat megfogva a fürdőbe vonszolt.
Miután a ruhám, illetve sminkem is megvolt, Behati épp a hajammal bíbelődött, amikor eszembe jutott valami;
- Te hogy is értetted, hogy Daeronnek kellett szólnia, hogy randink lesz? Mikor beszéltél te vele? - pillantottam rá egyenesen a tükörből, miközben vasalta a hajamat.
- Legyen elég annyi, hogy tanácsot kért. - kacsintott vissza rám, majd folytatta a munkát.
- És Günterrel mivan? - kérdeztem rá óvatosan. Behati nagyon hallgat felőle, pedig ő abszolút nem az a típusú ember, aki ezt teszi. Ő tipikusan az a barát, aki rádtör éjszaka, csakhogy elújságolja a fejleményeket. Én pedig szívesen látom ilyenkor. Eddig nem akartam faggatni, azt vártam, hogy annyira meglegyen békélve a helyzettel, hogy gátlás nélkül beszélhessen róla, de eddig nem tette.
- Hosszú. A lényeg, hogy elég toxikus kapcsolatban vagyunk jelenleg. Állandóan összekapunk valamin. Én próbálom a baba jövőjét nézni, de őt elsősorban a mi jövőnk érdekli, ami nem baj, de... Annyi mindenben eltér a véleményünk, hogy akármennyire is szeretjük egymást, talán ez nem így lett kitalálva. Talán... Más lapot kaptunk az élettől. - mondta szomorúan, és én annyira sajnáltam ezért.
- Behati, tudnod kell, hogy akármi van, én még mindig itt vagyok. Bármikor baj van, szólj.
- Aranyos vagy, Lorelei! - mosolyodott el, majd a szembelévő tükörből vizsgált minket, továbbra is örömteli arccal.
- Tudod, nagyon szeretlek és értem, hogy ilyen helyzetben könnyen elkalandozik az ember, de kérlek mostmár vedd le a hajamról a hajvasalót, mert mindjárt leég. - mondtam nevetve, amint megpillantottam, hogy már a beszélgetésünk elején is ugyan ott volt, mint most. Behati mondatomra felriadt, és ijedten kapta el hajamról az eszközt, így viszont meglökött, én pedig azzal a lendülettel be is ütöttem a lábam, és fájdalmasan rogytam a földre. Behati kárörvendően vihogott, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra, és így már egymáson nevettünk, mégis együtt.
És ekkor tényleg éreztem azt a tökéletességet, ami az élethez kell. Azt, hogy valakinek mindene megvan ahhoz, hogy boldog legyen. És lehet, hogy csak arra a másfél órára, de akkor is, nekem megvolt minden.
Ami pedig Daeront illeti... Talán a bor volt az, ami összehozott minket, és talán most is az lesz a megmentő...
Sziasztok!
Ismét visszatértem, és ez ugyan egy rövidebb rész, de szomorúan jelentem, hogy ez után már csak a befejező fejezet, illetve az epilógus várható, amik jóval hosszabbak lesznek. Az utolsó részt még a héten ki szeretném tenni, és utána szomorúan búcsúzok a párostól.
Remélem tetszett ez a rész, és várjátok, hogy mi fog kisülni abból a bizonyos randiból!
További szép napot!