Az ajtónak zuhant, és dörömbölt, rúgta, feszítette,
ordítozott, üvöltött és könyörgött.
Ropogtak a bútorok, lángoltak a falak, fekete füst robbant,
és taszította hátra.
Nem kapott levegőt.
A vérvörös lángok diadalittas tánccal haraptak és faltak mindent,
ami az útjukba került, és nevettek Taehyungra,
mintha ő lett volna a vicc csattanója.
Tömény borzalom, rettegés és gyötrelem lobbantotta őket,
és most boldogan végezték a dolgukat.
Taehyung rohant.
Forróság nyalta a bőrét, megégette, de ő csak rohant lélekszakadva.
Egy lángcsóva felcsapott előtte, és Taehyung hanyatt zuhant.
Zokogva küzdötte magát négykézlábra, a füst marta a torkát,
feszítette a tüdejét.
Nem kapott levegőt.
Felhólyagzott a bőre.
Ordítva zokogott, karját magához szorítva pattant fel,
és vetette bele magát a lángok pusztításába.
A nevét üvöltötte, de nem kapott választ.
A tűz ordított, felégetett mindent, amit talált.
A lángok felcsaptak, és nem maradt semmi odabent,
amit érdemes lett volna megmenteni.
— Hyung!
Zokogás hangja, egy megtört lélegzet.
Taehyung botladozott, fuldokolva kapott levegő után.
A szépség a sarokban feküdt, arca fekete, a bőre hólyagos.
Taehyung térdre esett.
Ujjai a fiú pólójára szorultak, és rázta, rángatta, kiáltozott.
Megpróbálta felemelni, megpróbálta húzni,
de a lángok fellobbantak, és a füst megfojtotta.
A tüdeje hörgött, a lába elgyengült.
Nem voltak hangok, mert a tűz sercegése a dobhártyájában tombolt,
nem voltak színek, mert a vörös mindent felégetett.
— Tae...
— Hyung!
Tae zokogott, de a könnyek nem oltják el a tüzet.
A csókjai nem forrasszák össze egy törött lélek darabjait.
Az ölelései nem óvják meg a sebzett fiút, és ő ezt mind tudta.
Tudta már az elején, mielőtt megszólította volna.
Tudta, mikor megfogta a kezét, mikor először üzent neki,
mikor először megcsókolta.
A szerelem nem gyógyít be mindent, akkor miért erőszakoskodott?
Miért tette, miért nem hagyta őt békén?
Talán azt hitte, majd ő megváltoztathatja?
Yoonginak igaza volt.
Átverte őt.
Szeretetet és menedéket ígért, de elbukott, csúnyán elbukott.
Taehyung zokogva vonta magához a vékony testet, és ölelte, csókolta,
azt üvöltötte:
„Bocsáss meg! Bocsáss meg, hyung! Minden az én hibám! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom, hyung!"
De abban a pokolban ugyan ki hallhatta a szavait?
A fiú számított rá, bízott benne, és ő mindent tönkretett.
Nem tudta megvédeni Yoongit, nem tudta begyógyítani a sebeit, és
már soha nem mondhatja el neki, hogy mennyire sajnálja.
Vége volt.