Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás.
Megőrülök.
Nem emlékszem, hogy szereztem a sebeket a kezemre.
Nem emlékszem, hol aludtam az éjjel.
Nem emlékszem, hogy értem haza.
Csak Taehyungra emlékszem, arra, hogy szólongatott,
kétségbeesetten beszélni akart velem, de én ellöktem.
Nem.
Ő lökte el.
A fejemben hegedűk vonyítottak, a testem teli volt dühvel
és kétségbeeséssel.
Honnét van az az öngyújtó?
— Ne vessz el a részletekben, Yoongi!
Tae...
— Ő már nem számít.
Mit tettem Taehyunggal??
— Becsapott téged. Egy beteg vicc voltál neki, és jót szórakozott rajtad!
A hangok igazat adtak neki, és taszigáltak, lökdöstek, fölém magasodtak.
Az árnyék megmozdult, előlépett, és fölém tornyosult.
Kicsire húztam magam, a fal tövébe kuporodtam.
— Ne félj, míg engem látsz, Yoongi!