Taehyung mindenhová elvitt.
Nem számít, hogy csak egy pad volt a parkban,
egy hinta a játszótéren, egy fal a gördeszkapálya szélén,
vagy egy kiállítás a városban.
Miért nem állítottam meg?
Ezúttal hagytam, hogy megfogja a kezem.
Meleg volt, és jóleső, és úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni.
Mosolygott. Taehyung mindig mosolygott.
És mikor ezt tette, ragyogott, akár egy angyal.
Mikor ezt tette, úgy éreztem, látom a csillagokat
a máskor fekete égbolton, hallom a muzsikát a szobában,
ami elnyeli a hangokat, és én vagyok az a virág egy száron,
ami már nem akar elhalni.
Ez a boldogság?
Látni valamit, ami nincs, hallani valamit,
ami nem szól, azzá válni, ami soha nem lehetsz?
~
— Miért vagy velem, Tae?
— Mert ez boldoggá tesz.
Milyen egyszerű szavak.
— Szeretek veled lenni.
— Miért?
Egy kihűlt porhüvely, egy báb, egy szellem
emlékek és jövő nélkül. Miért akarna bárki is velem lenni?
— Szereted a művészetet, hyung?
Szerettem.
— Igen.
— Miért?
— Ez meg miféle kérdés?
— Na látod!
Taehyung a könyökére támaszkodott, és lenézett rám.
Nem lehet valódi, hogy valakinek ilyen szemei legyenek.
— Nem tudod megmagyarázni. Csak szereted, és kész.
Ajakbiggyesztve vállat vont, aztán a szeme újra rám siklott, és elvigyorodott.
— Nem tudom, miért szeretek veled lenni, de jó érzés. Szóval mit számít az indok?
— Átver téged, Yoongi!
Hallgass!
— Ki akarna veled lenni?
Elég legyen!
— Semmit sem tudsz neki adni!
— Hyung?
— Hm?
— Nem kell kimondanod. Tudom, hogy te is szeretsz velem lenni.