Volt egy emlék meghasadt tudatomban.
Furcsa, azt az egyet sosem felejtettem el,
mégsem tudtam, hogy kiről szól.
Nem volt nagy dolog, igazából semmiség.
Emlékeztem a mézeskalács illatra, és egy
édes hegedűszóra, amit egy kisfiú csalt ki
a hangszerből. Emlékeztem, hogy ámulva figyelem.
A hangok mintha csillagok lettek volna egy égen, ami
nem látszik többé, vagy virágok egy száron, ami elhalni készül,
vagy zene egy szobában, ami elnyeli a hangokat.
Emlékeztem, hogy bizsergetett. A földöntúli dallam felpattant
és táncot járt, körülöttem rohangált,
és én döbbent némaságban figyeltem azt az angyali arcot,
ami a hangszerre hajolt.
Emlékeztem a zongorára is. Az ujjaimra, amik végigsiklottak rajta,
a muzsikára, ami épp olyan szép volt, mint a hegedű.
Rólam szólt az emlék.
~
Volt egy másik is.
Abban ceruza és papír volt előttem, meg kergetőző szavak a fejemben,
amiket sürgősen le akartam írni. Ritmusosak voltak, és viccesek,
mert emlékszem, hogy nevettem, mikor befejeztem.
Lehettem talán... tíz éves?
Akkor még a csend csend volt, nem pedig
hegedűk előadása, és gyertyafény is csak gyertyafény volt,
ami világost ad.
De a dalszövegre már nem emlékeztem.
Valahányszor fel akartam idézni,
a szavak mintha kicsúsztak volna a kezem közül.
A tudatom meghasadt, és hiába kapkodtam
a szilánkok után, nem értem el őket.
Az a kisfiú abból az emlékből... Az amelyik a zongorán játszott,
az amelyik azt a dalszöveget írta.
Ő vajon tudta?
Tudta, hogy az élet csak hegedűkből és az ő hangjából áll?
Miért nem vigyázott jobban az emlékeire?
Tudnia kellett volna, mennyire múlandóak,
és milyen könnyen elveszik őket.
Az a kisfiú...
Vajon ilyenné akart válni?