Aznap délután megfogta a kezem.
Hazafelé sétáltunk, filmekről meg kajáról beszéltünk,
és akkor egyszer csak megfogta a kezemet.
Azonnal elrántottam, mintha áramütés ért volna.
— Mit csinálsz?
Taehyung rám nézett és mosolygott.
— Semmi baj, hyung. Nem baj, ha még nem akarod, hogy fogjam a kezed.
Zavarodottan néztem rá. Mik ezek az érzések?
Furcsán csípős, furcsán bizsergető és... Kellemes.
— Tae, én...
— Mondtam, hogy semmi baj. Tudok várni.
— Miért várnál?
Lebiggyesztette az ajkát, és komolyan megfontoltan a kérdést.
— Mert érdekelsz.
Pislogtam.
— Hazudik!
Pánik öntött el.
— Kedvellek, hyung.
Halk hegedűszó csendült valahol.
Kedvel engem? De hát ki kedvelne egy szörnyet?
Viccel. Csúfot űz belőlem.
Melegen mosolygott.
— Hazugság!
— Ne pazarold az érzéseidet olyasvalakire, mint én!
Taehyung dühösnek és sértettnek tűnt. Fájdalom nyilallt a gyomromban.
— Hadd döntsem el én, kire pazarlom őket!
~
Elkérte a telefonszámom,
de én visszautasítottam.
Pazarlás vagyok, csalódás, veszteség.
Ő pedig... Ő egy mestermű.
Csak tönkretenném.