Nem emlékszem, hogy kerültem ahhoz az alagúthoz.
Mintha hirtelen felpattant volna a szemem egy álomból,
de nem emlékeztem, hogy elaludtam volna.
Nem ismertem azt a helyet.
Megperdültem, de csak sötét és nyirok volt,
meg hangok, és hegedűk, furcsa suttogás, és egy kéz a vállamon.
Rémület ragadott torkon, és megremegett a kezem.
Akkor éreztem meg. Ott volt az ujjaim között.
Szorítottam, mintha az életem múlt volna rajta.
Lepillantottam reszkető kezemre.
Egy öngyújtó.
És mikor felkattintottam, a sötétség elkotródott.
~
Nem emlékszem. Nem emlékszem, hová mentem,
nem emlékszem, mikor indultam el,
fogalmam sincs, hogyan értem oda.
Pánik verte az agyam, nehezen kaptam levegőt.
— Én itt vagyok neked.
Te... A te hibád.
— Te is akartad.
Mit tettél?
— Mit tettünk! Így a helyes.
Nem voltak fekete foltok, vagy elmosódó színek, hangfoszlányok,
vagy bármilyen érzés a bőrömön.
A fiú...
— Bántottad.
Te voltál!
De aztán... Mi történt azután?
— Csak itt vagy. Mit számít a többi? Én veled vagyok.
Tűnj el!
— És akkor ki marad neked, Yoongi?
A hegedűk...
— A hegedűk velem vannak. Ha én megyek, ők is mennek.
Nem baj. Az nem baj, csak...
Az alagút sötét volt, és hideg.
A félelem szótlanná tett, néma zokogás fojtogatta a torkom.
Újra ott voltam valahol, amiről nem volt emlékem, hogy hogyan is kerültem oda.